CSATA PEREDÉRT

   Közel kétszázötvenen indultunk Pered irányába 1968. március 15-én, kettes sorban, osztályok szerint, fegyelmezetten, mi, deáki iskolások. A menet célját a nagyobbak tudták: a szabadságharc peredi emlékművének megkoszorúzása, környezetismereti tanulmányútnak álcázva a tömeges tiszteletadást.

   Az ötlet az iskola igazgatójától, Kovács Dezsőtől származott, aki történelem szakos pedagógusként többet szeretett volna tenni abba a bizonyos tarisznyába. Az órákon gyorsan végzett a kötelező tananyaggal, az idő nagyobbik részét a korszak magyar történelmi eseményeinek megismertetésére szánta. Szívből tanított, a valóságot mondta, az igazat, a miénket, a tiltottat, az elferdítettet egyenesítette. Mi pedig cinkosai, társai voltunk ebben a kalandban, minden történettel, adattal gazdagabbak és erősebbek. A történelemórák sokunk számára meghatározó élmény maradtak.

   A peredi út első kanyarulatánál, néhány száz méterrel a cél előtt állt meg a menet. Hosszú tanácstalan ácsorgás után visszafordultunk. Nem értettük a hirtelen változást, mert tetszett a különleges, tömeges séta. Hazafelé menet a virágokat az út menti kereszt elé raktuk.

   Csak néhány évtizeddel később tudtam meg, hogy a helyi pártitkár, - aki igazgatóhelyettesként a tantestület politikailag is felügyelte, és nyesegetője volt a szabadabb lelkületű diákok szárnyacskáinak-, hogy abból baj, baja ne származzon, az iskolai természetjárás valódi okát és célját jelentette járási feljebbvalóinak. Azok pedig megálljt parancsoltak, s visszafordították az ünnepelni készülőket.

   1849 júniusában seregeink meghátrálásra kényszerültek a túlerővel szemben. Történetem idején is mások voltak erősebbek.

   2022-ben, két év kihagyás után, induljunk el bátran, és ne forduljunk vissza!

   Csatánknak most Pered a helyszíne.