logo
Bevásárló kosár

oddelovac

oddelovac
Pozsony
+C
Főmenü
<<  2/178 >>

A „Romlás virágai” – Trianonból

22.5.2020 19:25 | Jóba Alajos

   Most, a vírusfertőzöttség korában, mikor a világ nemzeteit tizedeli a rettenetes kór, nálunk, a Trianon után hazáján kívül rekedt magyarság soraiban az a kór pusztít, amit nem lehet szérummal gyógyítani, és csak valami isteni csoda folytán lehet megállítani, persze, ha ezt Ő is úgy akarja. A felvidéki magyarság etnikai agóniája nagyobb lélekszámú veszteséget okozott nekünk Trianon óta, mint ma a vírushalál egész Európában. Nem tehetek róla, de az jut eszembe ennek kapcsán, hogy amit akkor ott elvetettek, az mára virágba borult, és mintegy szimbólumként a nagy francia költő, Charles Baudelaire, a „Romlás virágai ” c. kötetének gyönyörűen fájó verseire gondolok. Lassacskán elveszítjük hitünket, anyanyelvünket és benne önmagunkat is, ha igaz az a mondás, hogy nyelvében él a nemzet. Tehát, ha meg akarjuk menteni magunkat, meg kell menteni anyanyelvünk státuszát, és becsét, a mi virtuális hazánkat.

   Talán már két éve annak, hogy a magyar közszolgálati tévé egyik csatornáján beszélgetést láttam Kerekes Vicával, a füleki származású nemzetközi rangú felvidéki filmszínésznővel. A műsorvezető többek között arról faggatta őt, szerinte mi lehet az oka annak, hogy a felvidéki magyarság évtizedek óta mély letargiában szenved. Nincs benne fele annyi vitalitás sem, mint a kárpátaljai, vajdasági, vagy székelyföldi nemzetrészben. A fogas miértre, amelyre meglett szociálpszichológusok, demográfusok sem tudnak szakszerű választ adni, a művésznő, aki hol Magyarhonban, hol pedig Csehországban kap filmszerepeket, úgy felelt, hogy a felvidéki magyarságra egy jól érzékelhető nyelvtelenség, vagy inkább nyelvi rokkantság jellemző. Egy olyan köztes állapot, amikor a felvidéki magyar az anyanyelvén már nem tudja magát kielégítő módon kifejezni, nyelvi roggyantságát tudatalatti hendikepként éli meg, ezért nem is szívesen használja azt a nyilvánosság előtt. Mivel az államnyelvet sem bírja még oly tökéletesen, hogy az érzékeny államalkotó füleket ne bántsa idegen akcentusa, kézzel-lábbal igyekszik ezt minimalizálni, idomulni, alkalmazkodni a trendhez, ahelyett, hogy vállalná: ”Odahaza úgy beszélek, ahogy nekem tetszik, és nem úgy, ahogy neked!”.

   Ja, hogy a Trianonban hadizsákmánnyá vedlett föld lakójától ez így dukál még száz év múltán is. Különös tekintettel egykori hazaáruló mivoltára, hiszen a második bécsi döntést követően a Felvidékre bevonuló magyar honvédeket virággal köszöntötte és nem záptojással. Ha mi nem akarunk önszántunkból ezzel a kanossza-járással felhagyni, ki a fészkes fene fogja ezt megtenni helyettünk?  

   Vajon ki emlékezik azokra az időkre, mikor az éppen megalakult Független Magyar Kezdeményezés, hátsóján még a haveli tojáshéjjal, a leghangosabbak között kiabált: Le a szakszervezetekkel, szövetkezetekkel és a Csemadokkal, nem kellenek ide tömegszervezetek! Ne legyenek az emberek marionettfigurák, akiket dróton rángatnak! Liberális demokrácia kell, amelyben az egyén, vagyis az én közepéből az ÉN majd a mennybe röppen, nagy, szabad ívben. És elég volt abból, hogy csak egy párt van, sok-sok párt kell, jobb, közép, liberális, konzervatív, zöld, minden színű a vörösön kívül. Mindez a politikai pluralizmus jegyében, mert a pártok arra kellenek, hogy megvalósítják a népesség minden rétegének álmait.         

   És ha a Csemadok nem akarja feloszlatni magát, akkor majd koldusbotra jut. /Érdekes mozzanat, hogy harminc évvel a rendszerváltás után a Híd is belé törölte a bakancsát, mert az nem érezte úgy, hogy támogatnia kellene egy olyan konstrukciót, amely láthatóan szétválasztja a nemzetet./ Pedig a Csemadok az akkori pártállam elnyomása ellenére is lényegesebb tömegbázist és erkölcsi támogatottságot jelentett, mint a kétfelé húzó pártjaink manapság. Egyébként is kell a pénz a politikai pártok működésére.

   Apropó mit is hozott nekünk, felvidéki magyaroknak konyhára a többpártrendszer, miután Klaus és Mečiar egy korsó sör mellett a trianoni határokra magasról téve megalkotta a maga homokozóját? Ami igaz, az igaz, hosszú – hosszú parlamenti vajúdás után húszegynéhány éve vannak kétnyelvű helységtábláink, és Selye János Egyetemünk, meg egy bolsiból lett libsi napilapunk, amely mindenáron le szeretné magát nyomni a hagyományos értékeket valló felvidéki magyar torkán. Na, de nézzük csak tovább, van még két alig-alig fenntartott kőszínházunk, egy jobboldali hetilapunk, melyet az újságárusok a pult alatt tartanak, mert a Magyar7 ránézésre is sokaknál kimeríti a provokáció fogalmát.

   Kaptunk viszont hozományba annakidején egy diszkriminációs nyelvtörvényt Mečiartól, kettős állampolgársági ellentörvényt Ficótól, a Beneš-dekrétumok megerősítését a parlamenttől, Slotától egy trianoni emléktáblát a komáromi Duna-hídra, Štúr-szobrot Párkányba a Maticától, és Konstantin-Metód szobrot Ficótól újra csak Komáromba, hogy ezek őrizzék majd a Duna-hidakat.

   És vajon ezután mi következik? Széteresztjük-e a pártokat, hogy a romjaikon valami újat építsünk fel? Egy olyan valamit, amit 17 éve Komáromban majdnem sikerült létrehozni. Mondjuk egy önkormányzati választmányt, vagy ha úgy tetszik, nemzetiségi tanácsot, ha nem esünk áldozatául a vírusfertőzésnek. Vegyük ezt kegyelemnek a Teremtőtől, és esélynek, hogy végre levetkőzhessük félelmeinket.

   A szlovákság, amely akkor még nem is volt egységes nemzet, ezelőtt 172 éve létrehozott Túrócszentmártonban egy népképviseleti csúcsszervet, a nemzeti tanácsot, amely az önrendelkezés alapjait volt hivatott megépíteni. A nemzet legjavából - papokból, pedagógusokból, írókból, művészekből verbuválódott ez az intézmény, amely 1848-49-ben, a „nagy nemzetiségi elnyomás” ellenére akarta lerakni a szlovák önrendelkezés /ma szitokszó: autonómia/ alapjait a Habsburg-udvar segítségével, amely aztán idővel az önálló állam létrejöttét jelenthette volna. A mai szlovák társadalom autonómia-fóbiája onnan ered, hogy szlovák értelmezésben az autonómia fogalma az elszakadással egyenlő,  amely jelentéssel 1848-ban ők maguk töltötték meg. Nekünk viszont nem kéne hezitálnunk, hanem ragaszkodni ahhoz, hogy nem akarunk mást, mint hogy anyanyelvünk a második hivatalos nyelv legyen, hogy szabadon és egyenrangúan használhassuk idehaza, és ezt törvénnyel kéne betartatni. Mert ne büntessen minket lépten-nyomon a nyelvrendőrség, amely az osztrák abszolutizmus nyelvi elnyomását idézi fel bennünk a szabadságharc bukása utánról.

   Kell nekünk egy olyan intézmény, amely ezt a veszendőben lévő nemzeti kisebbséget összefogja, mert pártjaink jövője olyan, amilyen. Olyan intézmény, amelyik mer kiabálni, ha kell, mert a néma gyereknek anyja sem érti a szavát. Most, hogy hogy megszabadultunk a Fico-érától, talán erre nagyobb esélyünk van.


Fotók: Komáromi nagygyűlés, 1994. január 8.




Ossza meg ismerőseivel
Facebook  Twitter  Google  LinkedIn  Pinterest  Email  Print

Hozzászólások

Hozzászólás hozzáadása

Ehhez a cikkhez még nincs hozzászólás
Hozzászólás hozzáadása
Név *:
Szöveg *:




 
<<  2/178 >>



Támogatók – Partnerek


Menü
Aktuális számunk


Elérhetőségek
Kiadónk:
OZ Matúšova zem – Mátyusföld PT
Diakovce 754, 925 81
IČO: 50115286
Regisztrációs sz.: EV4066/10
ISSN 1338-6344
 
Szerkesztőség
Szabó Frigyes
0949 377 888
szabo@terrahirujsag.sk
Hirdetések
Szabó Tamás
0905 752 678
info@terrahirujsag.sk
Előfizetés: 0949 377 888
megrendelem@terrahirujsag.sk

Copyright © 2017 by FriTom International spol. s r.o. Minden jog fentartva!
Tvorba web stránok

Minden jog fenntartva - www.terrahirujsag.sk
Webdesign GRANDIOSOFT
© Copyright

Ez az oldal cookie-kat használ, melyekkel még hatékonyabb szolgáltatásokat nyújthatunk. További információkért olvassa el, hogy használjuk a cookie-kat