Nekünk nem csak fénylő csillagaink vannak. Vannak sorsüldözötteink is, egyszerű emberek, akikről bűn lenne elfeledkeznünk. Emlékezzünk most szeretettel egy ilyen emberre, talán a neve se fontos, csak az, hogy szívvel tette a dolgát. Nagyon régi történet ez, mégis elevenen él mindazok lelkében, akik ismerték őt.
Édesanyja szemefénye volt, ha útra kelt, jó tanácsokkal látta el minden alkalommal. A szükség nagyúr volt mindig náluk is, az életük függött ezektől az utaktól. Diószegről indulva járta be a környező falvakat, kellékeivel felszerelkezve érkezett. Az első ház udvarán a tarisznyából elővette a hangszereit, két harminc centis botocskát. Az ajka alá helyezte az egyiket, a másikat keresztbe rá, és muzsikált, szájával adva hozzá a hangot. A nemeslelkű gazdaember megértően hallgatta a produkciót, megdicsérte és meg is jutalmazta a zenészt. De akadtak olyanok is, akik gúnyt űztek belőle, amivel ő nem sokat törődött, tette a dolgát nagy szorgalommal. Játszott tovább gyönyörűen, mások és a maga örömére. A legnagyobb gondja az volt, hogy a kiérdemelt lekváros sütemények és kalácsok az oldaltarisznyában összekenték az összegyűjtött másfajta eleséget. Volt úgy, hogy egy heccelő társaság lekváros kenyérrel bosszantotta. A jobblelkűek azt tanácsolták neki, ne tegye el, egye meg. Úgy is tett, és kinevette a rajta élcelődőket.
Bizony, ilyen humoros esetek is előfordultak vele. De az asszonyok jóvoltából az efféle gondjai is megoldódtak, mert a lekváros étkeket becsomagolva tették a tarisznyájába.
Nehéz, viszontagságos élete volt ennek az embernek. Egyszerű és nagyon tehetséges embernek ismertük. Hosszú évekig járta a vidéket, megszoktuk, már vártuk is. A miénk volt, egy közülünk, mátyusföldi.
Menü |