SZÜLŐFALUM ZSIGÁRD 2.

   Szeretettel ajánlom figyelmükbe Mészáros Ilona második könyvét, amely a Szülőfalum Zsigárd című első kötetével csak elnevezésében azonos. Mert amíg az elsőben falunk népi hagyományait, szokásait foglalta össze pontosan és hitelesen, az őrzők szerető és féltő igényességével, ebben a második könyvben már másra, sokkal többre vállalkozik. Zsigárd község történetét dolgozza fel a teljesség igénye nélkül, faluközösségünk legújabbkori eseményeinek összefoglalójával bővítve azt. Mindezt saját élete tükrében. A könyv fejezeteit a felelősségérzet, az emberi sorsok iránt érzett tisztelet hatja át. Sok-sok ismeretet nyújt, a szerző és összeállító elsősorban a zsigárdiaknak szánta. Mert a kiadványból elődeink sorsával, közösségünk történéseivel ismerkedhet meg az olvasó.

   Bízom abban, hogy a könyv elolvasása után fiataljaink jobban megértik majd a régiek, az előttük munkálkodó generációk üzenetét. Tudatosítják a kötődések fontosságát, az öntudat erejét, átérzik a nemzethez és anyanyelvhez, népünk szellemi és anyagi értékeihez való ragaszkodás lényegét.

   Legyen ez a könyv faluközösségünk egy újabb értéke, amely hitet ad és erőt sugároz!

   Baranyay Alajos polgármester előszava

   Amikor az első bombázás megtörtént, úgy rohantunk haza, mint akinek a szemét vették. A gyárat akarták bombázni, de a bombák a város szélén lévő cigánypéróra hullottak. Ekkor tapasztaltam meg először, hogy milyen mulandó is az élet. Az egyik bámészkodó cigányasszony karján a gyermekével épp a küszöbön állt, mikor egy repesz levitte a fejét. A gyárban leállt a termelés, román hadifoglyokat hoztak a gyár területére. Hozzánk jártak vízért, s közben mindig bicikligumit kunyeráltak, hogy abból készítsenek maguknak lábbelit. Ennek ellenére járni kellett iskolába, amikor pedig légiriadót jelzett a rádió, bennünket gyorsan hazaküldtek, mert nem fértünk be az iskola szénnel teli pincéjébe. Ilyenkor kifordítottuk az iskolatáska tartalmát a padra és a táskát fejünkre téve rohantunk haza. Az is megesett, hogy futás közben az utcán járőröző légiósok betereltek bennünket valamelyik ház pincéjébe, míg el nem múlt a veszély. Minden gyermek nyakában egy kis dögcédula függött. Az én téglalap alakú alumínium lapocskámra ez volt írva: Pék Ilona, 1934.8.17. Szent Imre herceg út 44.

   Gyermekkorom e szakaszából két megrázó esetre is emlékszem. Egyik reggel, mielőtt beléptem volna az osztályba, csak annyit láttam, hogy három fiú valamit piszkál. Csupán egy pillanatra láttam őket, ahogy megnyitottam az ajtót, aztán már csak egy hatalmas robbanást hallottam, amely engemet ajtóstul kivágott a folyosóra. Ott szedtek össze az odarohanó tanárok. Nekem nem esett bajom, de a három fiú meghalt. Kiderült, hogy az egyikük kézigránátot talált, azt piszkálták körzővel és felrobbant. 

   1944 tavaszán a szomszédunkban álló kétemeletes ház gyerekeivel együtt bújócskáztunk kint az utcán, mikor egyszer csak felbőgött a sziréna. A közelgő légi veszély hírére mindnyájan hazaszaladtunk. Lent a pincében egész éjjel hallgattuk a láncbombázás robbanásait. Az egyik robbanáskor azt hittük, találat ért bennünket, mert az egész ház megremegett. Reggel, mikor lefújták a légi veszélyt, a pincéből feljövet szörnyű látvány tárult szemünk elé: a szomszédos kétemeletes ház helyén két bombatölcsér tátogott. Mindenki meghalt. A mi házunk is életveszélyessé vált.        

    Ekkor már volt egy kéthónapos húgom, Szilvia, akinek nem tett jót az állandó pinceélet, hiszen gyakran egész napokat kellett odalent töltenünk. Anyám levelet írt Maris nagynénémnek, s megkérte, hogy odaköltözhessünk hozzá Zsigárdra. Beleegyezett. Így kerültem vissza 9 évesen ismét a szülőfalumba.

/Részlet a könyvből/