Bolondóci gyalogtúra, Diószeg

   A Diószegi Petőfi Sándor Alapiskola turisztikai szakköre a tavalyi iskolaévtől kezdődően működik. Diákjaink nagy lelkesedéssel készülnek a két-háromhavonta megszervezett „kirándulásokra”, amelyek célpontja eléggé változó. Először csak a környéken ruccantunk ki egy-egy gyalogtúrára, de hamarosan felmerült az igény az igényesebb túraútvonalak iránt is. Nemrégiben a Gallyas-szurdokban jártunk, kis élménybeszámolónk erről szól.

Gallyas-szurdok és Bolondóc

   Az idei, számszerint a hatodik túránk lelkes résztvevői már majdnem teljes létszámban az iskola előtt várakoztak. Érkezésemkor összecsapták tenyereiket, és tekintetüket az ég felé emelve mormolni kezdtek valamit. Nagyon bánom, hogy nem jegyeztem fel a különös szöveget, a memóriám meg ugye már nem a régi, mindenesetre bevált nekik. Egy szép napon, gyönyörű időben barangolhattunk a Vágújhely közelében fekvő Gallyas-szurdokban. A Gallyas községből csordogáló patak egy kanyonhoz hasonlatos szurdokot vájt a puha palakőzetbe. Kicsiknek és nagyoknak egyaránt tetszett a borostyánnal befutott, kb. egy kilométer hosszú és 200 m széles szurdok, amely a hobbitok földjére emlékeztet. Imádták a természetes akadályokat, ugrálták át a folyót, lépkedtek nagyokat az emberek által kialakított lépcsőkön, amelyek igazán pompás jelleggel látták el az amúgy is bámulatra méltó szurdokot. Páfrányok, gombák nőttek a mohával ellepett fatörzseken, amelyek az út mellett hagyva menedéket adnak bizonyos állatoknak, az embereknek pedig csodás látványt nyújtanak.

   Ezen a délelőttön a szurdok csak a miénk volt. Kerestünk gombákat. Tudtuk, hogy lesben állva figyelik a környéket és hangos szó hallatán visszabújnak a földbe. Próbáltuk beazonosítani a fejünk fölött repülő madarakat a hangjuk alapján, és növényeket is megnevezett nekünk hasznos applikációnk, a Google lens. Kis felfedezőink gyorsan a szurdok végét jelentő hídhoz értek, ahol vidáman meséltek egymásnak a látottakról, hallottakról. A szurdokból felfelé lépcsők könnyítették a felfelé jutást, majd egy kis emelkedőn jutottunk el az 1240-ből származó, román stílusú templom romjaihoz, amelynek falai veszélyben vannak, mivel a szurdok az eróziónak köszönhetően folyamatosan növekszik.

   A Hájnica domb csúcsán épített kilátónak messziről integettünk, hiszen várt minket még Bolondóc, amelyet a monda szerint Stibor vajda az udvari bolondjának építtetett.  A Vág melletti magányos mészkősziklán állnak a vár tekintélyes maradványai. A vár udvarán különféle játékok várták az oda látogatót, kardozhattak, színpadon állhattak, mint az udvari bohócok és még a katapult használatát is elsajátíthatták. Éhüket – szomjukat olthatták a büfében megvásárolt finomságokkal. Energiával telve nekiláttunk a 120 lépcsőfoknak, amely a „várbéli kúthoz” vezetett minket, amit napjainkban egy fából faragott sárkány őriz. A monda szerint a vár ura

   „ szerentsétlen halállal múlt ki e´világból, mert a´Várbéli kútnál elnyomattatván az álomtól, valamely mérges kígyó által mind szeme kiszúrattatott, mind mejjén halált okozó sebet ejtett vala”.

   Amíg mi gyönyörködtünk a táj nyújtotta látványban, addig a váron sürögtek-forogtak a munkások. Felújítások zajlanak szinte mindenhol. Kevertek, ragasztottak, illesztettek, méregettek. Csodálatos a vár kápolnája is, ahol még érezni a friss fa illatát a felújítás után.

   A vár körüli ásatások következtében előbukkant tárgyak megtekintése után elköltötték maradék pénzecskéjüket és búcsúzóul jól elpufálták az udvar közepén álló bábut. A közeli dombra felmászva megtekintettük a várat teljes pompájában, rávetítettük a régi képet a mostani romokra és csodáltuk a tájat. Visszafelé tiszteletünket tettük a vár alatti zsidó temetőben.

   Kipirosodva, élményekkel telve szálltunk fel a ránk várakozó buszra és egyöntetűen kijelentettük, hogy ismét egy csodás nap van mögöttünk.