Rovásírás Iskola, 17. rész

   Téves az a felfogás, hogy 19. századig a földművesek, pásztorok írástudatlanok voltak, csak a számrovást ismerték. Cáfolja ezt a következő újsághír:

   A Debreczeni Újság - ban 1916. október 5-én a következő hír volt olvasható (tömörítve): Marosvásárhelyen a főispáni hivatalban az udvarhelymegyei Siklód községi csorda állatait írták össze, s jegyzékbe vették a gazdák nevét is.  A siklódi öreg székely pásztor, Cziffra Márton, aki hatszáz állatot hajtott Marosvásárhelyre, jelentkezett a főispánnál, hogy mitévő legyen. Leültették egy gépírókisasszony mellé, hogy diktálja írásba a gazdák neveit. Erre ő egy mogyorópálcát vett el, s a pálcára faragott rovásírásból a nem éppen apró, de nagyon vegyes gazdájú csorda összes tulajdonosát folyékonyan diktálta úgy, hogy a gépírókisasszony négy ívet kopogtatott tele. Akadtak többen, kik szép összeget ígértek a rovásírásos botért, de Cziffra Márton semmi pénzért nem vált meg az irományától. 

   A számrovás módja, alkalmazása a magyar nép ésszerű, természetes gondolkodásmódjának bizonyítéka. Nem tudtak túljárni elődeink eszén, ha számrovás boton történt az elszámolás.

   Egyes rovásbotokon rész (azaz részesedés) rovások is láthatók, pl. arató rész, cséplő rész, kenyér rész… Ezt fél bemetszéssel vagy pontok beszúrásával jelezték, figyelte meg Sebestyén Gyula néprajzkutató. 

   Az elhullott állatokat külön rovásfán, a „dögrováson” tartották nyilván. Napjainkban is használjuk ezt a kifejezést, ha nagyon betegek vagyunk.

   Az adós az utolsó törlesztés után a rovásfát visszakapta „s a rá nézve veszedelmes okmányt” a rossz emlékű adósság miatt többnyire megsemmisítette. Más rovásemlékeink többsége azonban az évszázadok folyamán a kellő megbecsülés hiánya miatt nem maradt fenn,

Egy népdal részlet a Czuczor-Fogarasi szótárból:

  „Rója fel a réz fokosom nyelére,

   Hány itcze bort ittam én meg hitelbe.“

A képen a bánsági, ruzsinoszi 1884-es „adó – főkönyv” Sebestyén Gyula könyvéből.