Nagyszombat és környéke múltjáról és jelenéről 12. rész

   12.  Juhász Gyula tanárkodása Szakolcán

   A 20. század elején a város jeles lakója volt Juhász Gyula (1883-1937) költő, aki okleveles tanárként az 1911-12-es és az 1912-13-as tanévben helyettes tanárként tevékenykedett az akkori Magyarország északnyugati csücskében fekvő kisváros királyi katolikus főgimnáziumában. Nagyváradról került az ifjú tanár a Morva folyó mentére, ahol jól termett a káposzta és már akkortájt is vörös bort ittak. Szakolca Fő-terén hajnalban és este a porfelhőben hajtották végig a kolompoló tehéncsordát, a város néhány pontján már szeszlámpa világított, de az emberek megszokásból továbbra is lámpásokkal imbolyogtak a téli estéken. Itt szőtték az országszerte híres kékposztót, s a gimnázium diákjai között sok volt az Amerikából visszatért kivándorlók gyermeke.

   A Király utcában – melynek megnevezése azóta sem változott meg – áll a Fererncesek temploma és kolostora. E kolostorépületben tanított Juhász Gyula, mivel ottléte idején a jezsuita gimnázium főépületén felújítást végeztek, így osztályát a ferenceseknél helyezték el. Az itteni működésének emlékét őrző, a helyi és a szegedi önkormányzat által készíttetett emléktáblát 2008-ban avatták fel a gimnázium Fő-téren álló épületén.

Korabeli képeslap a Ferencesek templomáról és kolostoráról Juhász Gyula bejegyzésével   

   Juhász Gyula ideérkezése előtt az akkori Nyitra-megyéhez  tartozó Szakolczai-járásban az 1910-es népszámlálás szerint 592 magyar, 1138 német és 24363 szlovák élt. A városvezetésben a magyarok voltak többségben. A szlovák szellemiséget írástudó papok képviselték  a városban. Az 1910-es években 65 katolikus és 12 evangélikus pap működött az akkori Magyarországon, akik szakolcai származásúak voltak. A városban ezekben az években formálódott a magyar részről „pánszlávnak“ tartott szlovák, polgári réteg haladó szárnya, melynek tagjai eszmei irányítójuknak a közeli Hodonínban született T.G.Masarykot tartották.

   A jezsuiták 1662-ben alapítottak iskolát a településen. Az iskolának az 1740-es években 380 diákja volt, mely működtetése a rend eltörlésével 1773-ban megszűnik. Az elkövetkező évszázadban az iskola sok viszontagságon ment keresztül, mígnem a választókerület országgyűlési képviselőjének, a szakolcai származású Csernoch Jánosnak, a későbbi esztergomi hercegprímásnak sikerült elérnie a kormánynál, hogy az akkori algimnáziumot 1908-ban főgimnáziummá léptessék elő. Az 1911-12-es tanévben, amikor Juhász Gyula ideérkezik, már érettségi vizsgát tesznek az első maturánsok. Resch Aurél igazgató, aki Babits Mihállyal tanított együtt az erdélyi Fogarason, modern középiskolát teremtett Szakolcán és szívesen fogadta tantestületében a fiatal költőt.

A Fő-téren álló jezsuita templom és kolostora, a gimnázium főépületeként szolgál napjainkban is – előtte Galánta környéki diákok és pedagógusok

   A fiatal tanár pár hét alatt népszerű ember lett Szakolcán. A diákok kedvelték nemes egyszerűsége, finomsága és halk modora miatt. Érdekfeszítően és élvezetesen magyarázott, mindig elejtett egy-egy szót, amelyen elgondolkodhatott a diáknép. Az irodalom élményszerű átélésére és életszemléletre, önállóságra és igényességre nevelte fiait. A többségében szlovák diákjait kedvelte. Nagy türelemmel magyarázta el nekik még azt is, hogy mi a különbség az ikes és az iktelen ragozás között. Örömmel vett részt diákjaival a kirándulásokon, lóbálva a keménykalapját és az esernyőjét. Leginkább a magyar-morva határhoz vitte el őket nagyobb sétákra. A mezőkön járva elbeszélgetett velük, de azt is szerette, ha diákjai népdalokat énekelnek. Megalakítja és vezeti a diákok Gvadányi Önképzőkörét, melynek működését a Végvári krónikában rögzítik. A kiváló tanári munka elismerést hozott számára, 1912 nyarán Albrecht János főigazgató rendes tanárrá nevezi ki. Amikor 1913 júniusában Makóra helyezik át, így vall: „A szívéhez és az eszéhez férkőztem ez Isten háta mögötti kis végváros fiatalságának. Amikor elbúcsúztam, én is sírtam, ők is.“

   A diákok nem csak tanárukat látták benne. Büszkeséggel újságolták otthon, hogy költő az ő tanáruk, akinek fővárosi lapokban jelennek meg versei. Alkalomadtán a Vasárnapi Újságból felolvasták, vagy megtanulva recitálták legújabb költeményeit az osztálynak, magyar órán, a tanár úr jelenlétében, kedveskedve neki, aki ezt csendesen mosolyogva hallgatta. Juhász Gyula Szakolcán párhuzamosan érett kiváló nevelővé és jelentős költővé.  

 Juhász Gyula

   A szakolcai emberek emlékezetében leginkább a szabadban kószáló alakja maradt meg. Nappal érdeklődő, mindenre kíváncsi publicista volt, este merengő poéta. Az Anna versek sajátos poézist képviselnek lírájában, bizonyítja ezt, hogy Szakolcán húsznál több Anna-verse született. A nagyváradi színésznőhöz fűződött szerelem feledhetetlen emléke szimbólummá nő Szakolcán. A városka az Annák, Anyicskák, Ancsák valóságos székhelye, mintha múzsákat szervezne a költő körül. Annabál c. versének kezdő sorai ezt is érzékeltetik: 

Lelkemben áll a boldog Annabál,

Örvénylő vágyak táncoló csapatja.

Ma nincs enyészet, mélabú, halál,

Ma zászlaját a mámor fölragadja.

   Máskor mélabúsan jár a kis morva temetőkben Annát keresve.

S még mielőtt az estve rámrohanna,

Egy név mered rám régi hanton: Anna.

   Itt Szakolcán írja meg Juhász Gyula egyik legszebb és legismertebb versét:

Milyen volt szőkesége, nem tudom már,
De azt tudom, hogy szőkék a mezők,
Ha dús kalásszal jő a sárguló nyár
S e szőkeségben újra érzem őt.

Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,
De ha kinyílnak ősszel az egek,
A szeptemberi bágyadt búcsuzónál
Szeme színére visszarévedek.

Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,
De tavaszodván, ha sóhajt a rét,
Úgy érzem, Anna meleg szava szól át
Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

   Búskomorabb hangulatában a morva-magyar határkőhöz járt ki, vagy a rohateci úton felállított, fehérre meszelt Mária oszlopnál időzött el. Szerette ezt az egyszerű vonású Mária-képet, a Panenka Mariát.

Idegen tájak gyermeke vagyok,

De hozzád jöttem én,

A glória, mely fejeden ragyog,

Ragyogjon ma felém.

Hidaskürti és nagymácsédi diákok Fodor Rudolf tanár előadását hallgatják Juhász Gyula költészetéről a ferencesrendi kolostor udvarán

   Juhász Gyula szakolcai ténykedésével új színt visz a város kulturális életébe. A szlovák környezetben magyarságélménye az iskolán kívül a  Gvadányi Körhöz kötődik. Programokat szervez az itt kvaterkázó polgároknak, az ünnepségeken ott van a város vezető rétege. E közben a szlovák értelmiségiek, Blaho doktor présházának népi díszítésű verandáján szövik terveiket.

   Szakolcai hétköznapjait a vasárnaponként Pozsonyban tett gyakori látogatások koronázták meg.  Élvezte a város hangulatát, a gumikerekű hintók suhogását, a villamos csilingelését, a Stefánia-kávéház fényét. Színházba, hangversenyre járt, ellátogatott a Toldy Kör rendezvényeire, igyekezett felfedezni a város múltját, emlékeit, odafigyelt az alakuló Erzsébet Tudományegyetem körüli készülődésre. Pozsony akkor az utolsó békeévek aranyában fürdött.

Nyugodt erőben viruló királynő,

Koronás város a bús végeken,

Míg aranytallért hint a gyászpompás ősz,

Én ligetednek árnyát keresem.

   Juhász Gyula nem tudhatta, hogy 1-2 éven belül vége szakad a békeéveknek, bár Szakolcán tömény históriai keretben találkozott a nemzetiségi („tót“) kérdéssel, sőt az éppen alakuló csehszlovák szövetség tapintható valóságával is. Verseiben, cikkeiben lényeges és sejtelmes értelmet kapott a „szláv mélabú“. A közös magyar haza emléke és értelme párhuzamosan kísérte a szlovákokat nemzetiségi sérelmeikkel. Később 1918 végén így fogalmaz: „Fájó és aggódó lélekkel néztem, hogy a most örökre levitézlett rendszer mint vitte akaratlanul a különben jóravaló, dolgos és békés népet idegenek és ellenségek ölelő karjaiba.“

   Az 1. világháború harcainak befejezése után a cseh karhatalmi segédlettel bevonuló ún. szakolcai szlovák kormány 1918. november 6-án csehszlovák tanintézménnyé nyilvánította a Szakolcai Királyi Katolikus Főgimnáziumot. Ebben az időben Juhász Gyula eluralkodó idegbetegsége miatt Budapesten klinikai kezeléseken van túl. Felépülése után Szegeden hangot ad forradalmi várakozásának, de életét derékba töri a kommün bukása. E vészterhes időszakban írja meg Trianon versét, melynek kezdő sorai mementóként vonultak be a nemzeti köztudatba:

Nem kell beszélni róla sohasem, 

De mindig, mindig gondoljunk reá. 

Mert nem lehet feledni, nem, soha, 

Amíg magyar lesz és emlékezet, 

Jog és igazság, becsület, remény, 

Hogy volt nekünk egy országunk e földön...

   A cikk Szalatnai Rezső: Juhász Gyula hatszáz napja c. könyv alapján készült, mely Clara Design Studio kiadásában Miklósi Péter ajánlásával jelent meg 2004-ben.

   Szalatnai Rezső Nagyszalatnán (Zvolenská Slatina) született, Szakolcán volt diák, a pozsonyi magyar tanítóképzőben, majd a magyar gimnáziumban tanított 1945-ig. 1945–1948 között a szlovákiai magyarság jogfosztottsága ellen küzdött. Kényszerűségből 1948-ban Magyarországra települt át. Budapesten halt meg 1977-ben.