Gondolatok Felsőszeli helyneveiről

Gőnyere – A 10. századi besenyő gabonaföld

   Felsőszeliben a Nagyvecse utca végén, de vele nem összeépülten, egy rövidke utcát Gőnyerének hívnak a Dudvág folyó bal partjának közelében. Házakat csak az 1870-es években kezdtek itt építeni, jóllehet terepszintjénél fogva ez a hely mindig is a falu magasabban fekvő területei közé tartozott. Nevét onnan kapta, hogy az utca vonulata jobbára a Gőnyerei földeknek nevezett dűlőn épült fel.

   A Gőnyere név jelentését ezidáig többen és sokféleképpen magyarázták, ám mindannyian valamiféle vízérrel hozták összefüggésbe, mondván, hogy a taglalt földrajzi névben benne van az ´ere´ szó.

   Ezt a fajta vélekedést azonban megdönteni látszik az a falunkban dívó névadási készség, amely szerint, ha a Gőnyere vízér lett volna, akkor a mellette fekvő földterületet Gőnyere-mellékének kellett volna nevezni, tekintettel a községünk határában példát statuáló Dudvág-melléke vagy Duna-melléke dűlőnevekre. Netalántán a Megyerháti dűlő és Sárdderéki dűlő elnevezések mintájára valamiféle hozzájuk hasonló nevet is kaphatott volna ez a feltételezett vízér mellett fekvő földdarab. Minthogy azonban a névadás nem így történt, ezért azt kell mondjuk, hogy a Gőnyere soha nem volt vízfelület, hanem mindig is termőtalaj volt.

   A keresett név értelmezésekor abból a tényből kell kiindulnunk, hogy a 10. század második felében a Dudvág bal partján besenyők települtek meg. Ezen oknál fogva a Gőnyere szó eredetét nem a magyar nyelvben, hanem az említett népesség kipcsak-török nyelvében kell keresnünk.

   A mondott helynév megfejtéséhez a török nyelveket ismerő magyar tudósok írásai nyújtanak hathatós segítséget.

   Vámbéry Ármin (*1832 - †1913) orientalista az 1862-ben Pesten kiadott ´Abuska´ című csagatáj-török szógyűjteményében úgy mondja, hogy az oszmán-török nyelv ´gün´, a kojbal-karagasz nyelv ´kün´, a jakut nyelv ´kün´ és a csagatáj nyelv ´künes, günes´ szavai magyarul ´nap´- ot jelentenek.

   Ugyancsak Vámbéry Ármin az 1877-ben megjelent ´Nyelvtudományi Közlemények´ 13. kötetének harmadik füzetében található ´Török-tatár nyelvek etymologiai szótára´ című tanulmányában azt közli, hogy az ujgur ´jer, er´, a csagatáj ´jir, ir´, az oszmán ´jer´, a csuvas ´sjir´ szavak a magyar nyelvben a ´tér, térség, hely és föld´ szavaknak felelnek meg.

   Gróf Kuun Géza (*1838 - †1905) nyelvész, filológus és orientalista az 1880-ban Budapesten kiadott ´Codex Cumanicus´ című könyvének kun-latin szótárrészében a ´kun´ szavat a ´dies´ és ´sol´ latin szavakkal párosítja, amelyeknek magyar jelentése ´napok´ (naptári időegység), illetve ´Nap´ (égitest). Ugyanebben a könyvben találunk magyarázatot a ´yer, jer, ier´ szavakra is, amelyek a latin ´terra, locus´ értelemmel bírnak és a magyar ´föld, hely´ fogalmakat takarják.  

   Nevezett tudósaink értekezései alapján elmondhatjuk, hogy a Gőnyere helynév eredeti alakja a két tagból álló ´Gün jer, Kün jer, Kun jer´ hangzású török szóösszetétel valamelyike lehetett, amelyeknek szó szerinti jelentése Napföld volt.  

   Az említett megnevezések magánhangzó- és mássalhangzóbeli eltérései csupán az egyes török nyelvcsaládok különböző hangalakú szóhasználatából fakadnak. A magyar nyelvben is találhatunk hasonló hangváltásokat, amelyeknél a szó értelme szintén nem változik (gajmó és kajmó, gunyhó és kunyhó, puffadt és püffedt, durrog és dürrög).

   Vámbéry Ármin az 1870-ben megjelent ´Nyelvtudományi Közlemények´ 8. kötetének első füzetében található ´Magyar és török-tatár szóegyezések´ című tanulmányában ezt írja a hangváltásról: „... szeretik a törökök az ´o´ és ´ö´, az ´u´ és ´ü´ hangzókat felcserélni“. 

   A ´Gün jer, Kün jer, Kun jer´ fogalmak kapcsán azt is tudnunk kell, hogy a ´yer, jer, ier´ utótagú szóképzés nemcsak a besenyőknél, hanem a rokonnyelvet beszélő kunoknál is megtalálható volt, akik a szántóföldet ´saban ieri´-nek, az ugart pedig ´tyn jer´-nek mondták.

   A Gün jer (Napföld) a besenyők gabonatermő földterületének volt a neve falunkban, amely markánsan és képien adta vissza a kalászt érlelő hely jellegét.  A ´Gün, Kün, Kun´ szónak az adott esetre történő helyes értelmezését Vámbéry Ármin világítja meg számunkra, amikor is a már említett ´Török-tatár nyelvek etymologiai szótára´ című tanulmányában így ír: „A törökben ... a képes nyelvben ... kün, küneś-vel a fénylő, ragyogó piros színt jelölik meg ...“.  Elmondhatjuk tehát, hogy a nyári napfényben aranylóan izzó gabonatáblák színe a Nap színére emlékeztette a besenyőket, ezért kapta falunknak ez az ősi kenyéradó földdarabja a Gün jer (Napföld) nevet.

   Amint láthatjuk, a harcos besenyő nép a mezőgazdasághoz is értett. Főleg a gyorsan beérő kölest termesztették, de ismerték a Kelet-Európában honos egyéb gabonafajtákat is. Ilyeténformán a bőségesen előállított húseledel mellett a gabonaneműekből készült étel is mindenkor rendelkezésükre állt. Az ugar feltörése az akkori körülmények között természetesen meglehetősen körülményes volt, ezért az egykori termőföldek méreteinek elképzelésekor ne a mai földművelési lehetőségekből induljunk ki.

   A Gün jer  név jelentését a besenyőknek a magyar népességbe való 13-14. századi beolvadása után falunkban már senki nem értette. Az elnevezés „megmagyarosodott“ és az enyhén romlott hangalakú Gőnyere (Gön+jer+e) névvé változott. A taglalt helynévben a szóvégi ´e´ magánhangzó csupán egy jelentéstartalom nélküli magyar toldalékhang, esetleg egy Gün jeri-féle török névalak szóvégi ´i´ magánhangzójának ´e´-vé módosult változata.

   A taglalt földterületet a gróf Eszterházy család 1795. évi uradalmi térképén Gőnyerei földek néven találjuk.

   Tudjuk, hogy a nagyfejedelmi alapítású Taksonyból a hozzánk vezető (ország)út évszázadokon át a Gőnyere területén keresztül közelítette meg a falut. Ennek az útnak a vonalán állt az a  Gőnyere-kapu, amely valahol a mai Nagyvecse és Gőnyere utcák találkozásánál volt található. A kaput mindig zárva tartották és így a napnyugta után érkező kései vándor a puszta földön kényszerült meghálni. Ez a szájhagyomány még a 20. század második felében is erősen tartotta magát.  

   A Gőnyere-kapu kapcsán azt érdemes tudnunk, hogy a mondott szóösszetételben nemcsak a Gőnyere, de a kapu sem magyar szó. A kapu kifejezés ujgur nyelven ´kapuk´, csagatáj nyelven ´kapu´, kun nyelven ´qabaq´, csuvas nyelven ´kapka´, oszmán-török nyelven ´qapї´ alakban fordul elő, és ezekben szintén ajtót, illetve kaput jelent. Tehát a Gőnyere-kapu elnevezés harmadik eleme úgyszintén török eredetű szó. Magyar megfelelője ´Napföld-kapu´.

   Ahol kapu van, ott kerítés is van - tartja mondás. A Gőnyere-kapu minden bizonnyal egy mesterséges gyepűvonal alkotóeleme lehetett. Ezt a vonalat természeti akadályok közbeiktatásával és tüskés bozótú növények ültetésével alakították ki településük körül a besenyők. Az U alakú védvonal egy, a Dudvágba torkolló vízátfolyás partja mentén a mai Kisvecse utca végétől a mai Sikola utcáig (a Csigla átkelőhelyéig) húzódott, majd balra kanyarodott. Ezen a kanyarulat utáni szakaszon a ma Laposnak és Kerekesnek nevezett vizenyős, zsombékos helyek mellett haladt el. A mai Nagyvecse utca végének tájékán, közvetlenül a Gőnyerei földek előtt ismét balra fordult a védvonal, és a Várdomb melletti mély és széles árokszerű képződmény irányával párhuzamosan zárta le a lakott térséget a Dudvág bal partján. A Gőnyere-kapu a gyepűvonal, és az (ország)út kereszteződésében állott.

   Erről a Dudvág folyó által is behatárolt területről csak a meghatározott helyeken lehetett kilépni, illetve oda belépni. Az alsó kapu a ´Čikla´ (Sikola) határvonalszakaszán volt található, amelyen túl az állatállományukat legeltették a besenyők. A felső kapu a taglalt ´Gün jer kapu´ (Gőnyere-kapu) volt, amely mögött a gabonaföldek terültek el a Taksony felé vezető (ország)út jobb oldalán. A harmadik kijáratot a falun áthaladó forgalmat biztosító Dudvágparti révhely, a Vecse adta.  

   Ezt a besenyő ön- és gazdaságvédelmi rendszert falunk minden bizonnyal a későbbi évszázadokban is megtartotta, ezért emlékeztek az idősebb emberek a nagyobb jelentőségű felső kapura még a 20. században is.

   Az efféle élet- és vagyonvédelem nem volt egyedi eset a régi korokban, hiszen a lakóhelyeket mindenütt árkok, sáncok, karókerítések, tövises élősövény-kerítések vagy fonott sövénykerítések vették körül. Ezeknek építése, javítása és karbantartása a település közösségi kötelezettségei közé tartozott. Az így körülkerített falvakba törvényesen csak a falukapukon keresztül lehetett bejutni, illetve onnan kijutni. Ezek a kapuk a falun áthaladó, a faluból induló és a faluba érkező utakon álltak, mégpedig az utak és a falukerítés metszéspontjain. A falukerítés és a falukapu egyik fő feladata az volt, hogy a határbeli vetéseket védje a faluból elkóborló jószágtól. A falukerítésnek és falukapunak faluvédő szerepe is volt, hiszen lehetőséget biztosított a nemkívánatos elemek távoltartására, valamint az átmenő forgalom ellenőrzésére. Az éjjel-nappal zárt kaput az ahhoz legközelebb lakó idősebb emberek felügyelték és nagyobbacska gyerekek működtették. A napnyugtai zárás után a kapun át történő gyalogos vagy egyéb közlekedés már csak a másnapi hajnalhasadás után valósulhatott meg. Ne gondoljunk persze valami díszes kapura, hiszen az effajta építményeket leginkább csak sövényből fonták.

   Falukerítésről az egész magyar nyelvterületről maradtak fönn adatok a Felső-Őrségtől Moldváig. Többnyire ´árok, falugyepű, garádja, határkert, örökfal, palánk, porgolát, tanorok vagy tövis´ néven szerepelnek. A falu kapuját a történelmi Magyarország különböző területein más és más néven emlegették. Ilyenek például a ´falukapu, határkapu, mezőkapu, porgolátkapu, pusztakapu, tanórkapu és vetéskapu´ elnevezések.

   Amint láthatjuk, a felsorolt megjelölések néhány kivételtől eltekintve mindmáig használatos magyar szavakból alakultak ki. A mi Gőnyere-kapunk, lévén köztörök eredetű szóösszetétel, teljesen egyedi esetnek minősül a kapuelnevezések között. Ez értékét mindenképpen növeli a téma iránt érdeklődők szemében.

   A Gőnyerei földek és a Gőnyere-kapu nevek lassan feledésbe merülnek. A besenyő gabonaföld több mint ezer éves nevét manapság már csak a Gőnyere utca őrzi.