Csodát neked Deáki története és történetei

Részlet az Előszóból

   Talán már el is szoktunk a sok beszédtől. Gépek mögé bújva éljük a magunk történetét, ami egykor majd csakúgy történelem lesz, mint az itt szereplő életmesék. Mesék, mert mindenki átélt csodákat is a nagy megpróbáltatások mellett. Olyan világot élünk, ahol az emberek közti verbális kommunikációt egyre inkább kiszorítják a technika vívmányai. Megszűnt az az időszak, amikor az emberek munka után, esténként kiültek a ház elé, hogy beszélgessenek, meséljenek. Hol van már a régi tollfosztások hangulata?! Amikor a gyerekek megbújva hallgatták, mi történt egyik vagy másik ismerősükkel.

   Amikor életünk derekán, alkonyán visszanézünk az úton, amelyen haladunk, egyre több emléket, embert, rokont, családtagot viszünk magunkkal. És ha egyszer csak visszafordulnánk az úton, megkérdeznénk-e vajon nagyapát, ha még volna lehetőség, milyen volt a fogság? Tényleg csak kenyérre vágyott, miközben a lágerben a barakkokban éhezett? Apát, hogy hogyan tudott egész életében jobb kézzel írni, ha egész teste tiltakozott ellene, mert balkezes volt? Elvettek tőle ezzel valamit? Nagyanya elmagyarázhatná, hogyan kell a kenyeret addig dagasztani, hogy gyöngyözzön a homlok. Milyen volt korcsolya helyett fa- darabon korcsolyázni? Milyenek voltak a régi telek? Milyen volt, amikor a családból mindig csak egy gyerek ment iskolába, mert csak egy csizma volt, és azt váltogatták egymás között? Vajon hány kérdést tennénk föl, és meddig kérdeznénk?

Kedves Olvasó! E könyv első kötete abból a célból íródott, hogy megpróbáljuk összeszedni azokat a régmúlt történeteket, amelyeknek még élnek a tanúik, mert ha ezt nem tesszük, pár év múlva a következő generáció már nem fogja tudni, hogyan éltek az emberek a faluban, mi minden történt a történelem során.

Jakócs Krisztína, polgármester

Gaál József visszaemlékezéseiből

Valaki mindig jól imádkozott értem

   Egész életemen keresztül tapasztaltam, hogy valaki mindig jól imádkozott értem. Mert annyi veszélyes helyzetből szabadultam meg, annyiszor múlt hajszálon az életem, hogy ma is azt gondolom, ez nem lehetett véletlen.

   Tizenöt éves koromban egy egész méhraj támadott meg, ami nagyon csúnyán is végződhetett volna. Akkoriban méheket tartottunk, és éppen egy méhrajra vártunk, amit be kellett fogni. Apámnak akkor kellett szolgálati útra utaznia, de nekem meghagyta, ha jön a raj, akkor vagy öntözzem, vagy kolompoljak, hogy ne menjenek tovább, hanem ott szálljanak le. Hát én annyira kolompoltam, meg öntöztem, hogy a legközelebbi bokorra le is szálltak a méhecskék. Apám mondta, hogy ha nem merem magam leszedni a méheket, kérjem meg az ismerősét, egy nyugdíjas vasutast, aki nagy méhész, az szívesen eljön segíteni. El is mentem hozzá, egy Holubec nevezetű vasutashoz, de azt mondta, ő nagyon szívesen eljönne, de nézzem azokat a magas fákat, ott három raj van, neki most éppen elég gondja lesz, hogy azokat leszedje. Mondtam, hogy jó, akkor én majd beöltözök a védőruhába és megpróbálom befogni a mi rajunkat. Erre azt mondta, nem kell egyáltalán öltözködnöm, nyugodtam csinálhatom úgy ahogy vagyok – én csak egy rövidnadrágban voltam – a méhek ilyenkor nem bántanak. „Nyugodtan belerázod a kasba, és mész el” – bíztatott. Én meg szót fogadtam neki, egy szál rövidnadrágban mentem lerázni a méheket. De olyan óvatosan ráztam meg az ágat, hogy a rajnak csak a fele esett bele a kasba, a királynő nélkül. Csakhogy a méhek ezt abban a pillanatban észreveszik, és felbőszülnek. Hát a kasból az összes méh rám támadt. Az első csípéseket éreztem, de a többit már nem, csak igyekeztem magamról lesodorni a méheket. Az volt a szerencsém, hogy éppen akkor jött arra a pályamester. Kézi meghajtású hajtánnyal kéthetente szokott kijárni a sínekre ellenőrzésekre. Ő is méhész volt, mindjárt látta, mi a helyzet, és rám kiáltott: „Fiú feküdj le gyorsan a fűbe!” Az anyámnak meg azt kiabálta: „Gaál néni, hozzon gyorsan ecetet!” Anya hozott is egy liter ecetet, a pályamester meg leszedte rólam a ruhát, és egész testemet bekente az ecettel. Az egész litert rámkente, aztán nem is éreztem semmit, mintha meg sem csíptek volna. Ez is olyan véletlen volt, hogy pont akkor jött arra a pályamester. Különben nem tudom hogyan végződött volna a dolog.

   Egy másik eset a háború alatt történt, amikor valamilyen leventeügyben Érsekújvárba kellett volna mennem. Ki is írtam az utiparancsot magamnak, hogy másnap reggel a korai vonattal megyek Újvárba. Anyám másnap időben fel is keltett, de én azt mondtam, nekem ma valahogy nem akaródzik, majd holnap megyek. Addig sosem fordult elő, hogy nem mentem volna, ha valamit intézni kellett. Nem tudom, mi ütött belém, hogy akkor nem mentem. Aznap lebombázták Érsekújvárt. Ha akkor elmegyek, ott is maradhattam volna.

   Amikor a front elől Németországba menekültünk, Passau előtt valahogy olyan érzésem volt, hogy most ne menjünk be a városba. Nem is mentünk, félrehúztunk a lovaskocsival egy híd alá, és ott nekifogtunk ebédelni. Fél óra múlva jöttek a bombázók. Lebombázták a kikötőt, a vasútállomást, meg a főutat. Éppen akkor lettünk volna ott, ha bemegyünk a városba. Arról már beszéltem, hogy máskor meg egy vadászgép leereszkedett fölém, ahogyan az árokban feküdtem, és nem nyomta meg a gombot, nem lőtt rám. Hát az is egy csoda volt. Aztán meg amikor gép- fegyverrel előttem meg mögöttem is lőtték az utat, hogy rám ijesszenek? Ugyanúgy engem is megcélozhattak volna.

   Szintén Németországban volt, hogy mint menekülteket az amerikai járőr be akart vinni a lágerba. A járőrparancsnok alig tudott németül, én meg angolul nem tudtam, és megkérdezte, hogy beszélek-e valamilyen más nyelvet. Mondtam, hogy szlovákot. Erre azt válaszolta: „To dobzse, ja polak.” Mindjárt meg tudtunk egyezni, nem vittek el bennünket, sőt még ez a lengyel-amerikai altiszt, ha szolgálatban volt, mindig hozott nekünk valamit.

   De nem csak a háború alatt, hanem a munkahelyemen is voltak ilyen fura véletlenek. Például a betonelem-gyártásnál a gyártórészlegnél volt kihelyezett irodám. Nem messze egy peredi mesternek volt irodája egy bódéban, és én gyakran jártam oda beszélgetni. Ilyenkor mindig az ablak előtt lévő stokedlin szoktam ülni. Egyszer szintén hozzá indultam, és már a küszöbön voltam, amikor eszembe jutott, hogy mégsem megyek be, előbb megnézem, hogyan dolgoznak az embereim, akik túlóráztak. Amikor kimentem, éppen jött szembe az autódaru, és a mester bódéja mellett kellett befordulnia. Ahogy bekanyarodott, a kampója a nehéz csigasorral meglódult, és pontosan a bódénak csapódott. Az elejét teljesen összetörte, és az egész bódét két méterrel odébb nyomta. A mesternek szerencsére semmi baja nem lett, de ha én akkor ott ülök a stokedlin, akkor ott is maradtam volna.

   Egyszer olyan raktárépületet építettünk, ami 12 méter magas betondongákból volt összeállítva. Hogy az egész összetartson, a dongákat körbevonták rugóacéllal, de úgy hogy ötszáz kiló feszültség volt abban a drótban. Úgy csinálták, hogy egy kocsin ült két munkás, és azzal vontatták körbe az acélt.  Ezekkel az embereimmel beszéltem a kocsinál, aztán én elindultam onnét, ők pedig felültek a kocsira, és kezdték vontatni az acélt. Nekem közben eszembe jutott, hogy még valamit meg kell mondanom az embereknek és visszamentem a kocsihoz. Éppen akkor elpattant az acél, és ha nem fordulok vissza, hát éppen engem talált volna el. Ebben a drótban pedig olyan erő van, hogy egyszer az egyik pozsonyi építkezésen, amikor egy ilyen elszakadt, hát egy 40-szer 60 centis fa kötőgerendát úgy félbevágott, mint a vajat. Engem is így félbevágott volna, ha nem jut eszembe visszafordulni.

   Később, amikor már a Hydrostav vállalatnál dolgoztam, a Duslo területén volt az irodánk, és akkor kezdtük építeni a vágkirályfai vízierőművet. Az irodában dolgoztam, de már elvégeztem minden papírmunkát, gondoltam, megnézem, mit csinálnak az embereink Királyfán. El is mentem oda autóval, és amikor visszajöttem, láttam, hogy az iroda melletti gyártócsarnok oldala be van nyomva, az összes azbesztpala össze van törve, az én irodámnak az ablaka pedig rámástól ki van szakítva, és ott fekszik az asztalomon. Kiderült, hogy egy tartály robbant fel a közelben, annak a nyomása szakította ki az ablakot. Ha ott maradtam volna az irodában, akkor engem is ottnyom. Ennyi különös eset után ma is azt állítom, hogy ez nem lehetett véletlen. Kellett, hogy valaki jól imádkozzon értem.

Lejegyezte: Gaál László, 2016

Csodát neked

Deáki története és történetei

Kiadó: Deáki község

Szerkesztő: Renczés Nóra

Nyelvi lektor: Bugár Árpád

Grafika: Szabó Krisztián

Borítóterv: Diószeghy Dániel

Nyomda: micropix, s.r.o. Vágsellye, 2022