Rendhagyó Csemadok-dijátadó a Magyar Kultúra Napján

   Sajnos a járványhelyzet nem tette lehetővé, hogy a hagyományoknak megfelelve, január 22-én, a magyar kultúra napján, Galántán kerülhessen sor a Csemadok-díjak ünnepélyes átadására. A díjátadót a Ma7 médiacsalád dunaszerdahelyi stúdiójából online közvetítették. A kitüntetettek egy későbbi időpontban vehetik majd át az elismerést.

   Csemadok Életmű Díjban részesült a szímői Kantár Éva, a vilkei Petro Lajos, a vágtornóci Suba Anna és a hosszúszói Szcsuka Edit.

   A Csemadok Közművelődési Díjat ezúttal a losonci Gaál Ildikó, a nemeshodosi Győri Béla, az ipolybalogi Lőrincz Sarolta Aranka, az alsószeli Morovics Ibolya, a csicsói Nagy Géza, valamint az ógyallai Radosicky Györgyi kapta.

   Az éberhardi Horňák Istvánt és a dunaszerdahelyi Molnár Zsuzsannát Gyurcsó István-díjjal tüntették ki.

   A Fábry Zoltán-díjat ezúttal a szatmárnémeti Muzsnay Árpád, az EMKE elnöki főtanácsadója kapta.

   A közel másfél órás műsorfolyam során a nézők megismerkedhettek a díjazottakkal. Bárdos Gyula, a Csemadok országos elnöke, valamint Potápi Árpád János, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára pedig videóüzenetben szólt a nézőkhöz.

   A kitüntettek bemutatása mellett a felvidéki kulturális élet ismert szereplőinek műsorát láthattuk felvételről. Dráfi Mátyás, Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész, a Kor-Zár együttes, a Peredi Női Kar, a felsőszeli Paradigma együttes, a Három Királyok énekegyüttes, a Szőttes Néptáncsoport, a lukanyényei citerazenekar, valamint a Galántai Kodály Zoltán Daloskör egy-egy régebbi műsorszámát. A deáki Bukovsky Dorottya Márai Sándor Halotti beszéd című versét mondta el. Az ünnepi műsor háziasszonya a galántai Holop Zsóka volt.

   A díjazottak nevében a Gyurcsó István-díjjal kitüntetett Horňák István, a Csemadok egykori hivatásos alkalmazottja, a Szlovák Rádió magyar adásának szerkesztője, a Csemadok Éberhardi Alapszervezetének vezetőségi tagja mondta el gondolatait.

/szf/

   Hogy híjával ne találtassunk

   A magyar kultúra napján egy korai gyermekkori emlék jut eszembe, amelyet nagyjából 60 évvel ezelőtt éltem meg. Elsős kisiskolás voltam, ilyenkor január vége felé lassan közeledett az első félév lezárása, és már sikeresen elsajátítottam az írás-olvasás tudományát. A tanítónk elérkezettnek látta az időt, hogy a nagyobbaknak könyvet adjon kölcsön otthoni olvasásra. Nagy volt az örömöm, amikor én is kaptam könyvet, mivel az olvasási készségem már elérte azt a szintet, hogy önállóan olvassak. Persze, én akkor nem valamiféle tudományos megközelítéssel értékeltem a tényt, hanem úgy vettem, hogy a nagyobbakkal egy szintre kerültem. Büszkén vittem haza Petőfi színes rajzokkal illusztrált János vitézét. Amint tehettem nekiláttam az olvasásának. Közben rám esteledett, télen hamarabb sötétedik, és bár volt villanyvilágítás, valami oknál fogva a nyitott kályhaajtón kiáramló fény mellett fejeztem be az olvasását. Egy ültömben elolvastam a könyvet. Utólag tudom, hogy a János vitéz elbeszélő költemény nem egy terjedelmes regény, de számomra a Könyv volt, nagybetűvel, amelyet anyanyelvemen olvastam. Ha úgy tetszik, ez volt az első hivatalos kapcsolatom a magyar kultúrával. Persze tudom, otthon meséltek nekem korábban is, talán még énekeltek is, sőt, magam is énekeltem, bár szigorúan csak a közös énekórán, de kitörölhetetlen nyomot az első könyvem elolvasása hagyott bennem. Viszont azt is tudom, ha később, amikor már jobban eszméltem, és nem lett volna bennem tudatos ragaszkodás a magyarságomhoz, amelyhez a kultúra minden szálán keresztül kötődtem, akkor ma nem állnék itt a kamera előtt (a szöveg a ma7 csatornájának magyar kultúra napján sugárzott műsorában hangzott el). Azért, mert egy Ozsvald Árpád verséből vett gondolat parafrázisával élve, kiesett volna a szememből a lazúrkő, vagy azért, mert Gyurcsó Istvánt idézve, ha „egyszer elfogynak a nagyszülők: elfogy a kerek alma, kihűlnek a tiszta szobák. Az unokák nem tanulják meg a varázsigéket és elfelejtik a világot…“ És így jutunk el ahhoz, mennyire fontos az iskola, mert aki nem Petőfi, Arany vagy József Attila versein, a Kodály gyűjtötte Gerencséri utca dallamán keresztül ismeri meg a szülei által még ápolt kultúrát, akinek nem dülleszti a mellét a büszkeség attól, hogy hány Nobel-díjasa vagy olimpiai bajnoka van a magyar nemzetnek, az azt sem tartja majd fontosnak, hogy vállalja identitását, és a népszámláláskor magyar nemzetiségűnek vallja magát. Hogy ne fenyegessen bennünket a bibliai figyelmeztetés, mely szerint megszámláltattál és híjával találtattál.

Horňák István