Egy különleges történelemóra, Tardoskedd

   Kedves meghívást kaptam PhDr. Tóth Szilviától, a tardoskeddi Szemerényi Károly Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola igazgatónőjétől. Megkért, hogy április 10-én reggel menjek be az iskolába és tartsak egy történelemórát a nyolcadikos és kilencedikes tanulóknak a jogtalanság, a deportálás és a lakosságcsere éveiről. Autóval elvisznek, hazahoznak, sőt, a lányom is elkísérhetett. Én 1938-ban születtem és kislányként a szüleimmel együtt átéltem a csehországi deportálást. Már az utolsók között vagyok Tardoskedden, akiknek még saját emlékeik vannak ezekről az évekről.

   Először nagyon megörültem a meghívásnak, aztán mikor átgondoltam, kissé elbizonytalanodtam: vajon hogyan fognak azok a 14-15 éves gyerekek fogadni engem? Bemegy hozzájuk egy francia botra támaszkodó 86 éves, hajlott hátú öreg néni és sok-sok évvel ezelőtti dolgokról mesél majd…  42 évig voltam a magyar iskola pedagógusa. Gyerekek százait tanítottam, de még az ő gyerekeiket is. De az már nagyon régen volt, a mai iskolásokat már nem ismerem, ahogy ők sem engem. Legfeljebb egynéhányuk nagyszüleinek lehet ismerős a nevem. Volt bennem egy kis félsz, egy kis izgalom, de arra gondoltam, hogy addig tudom elmondani nekik, amíg még itt vagyok. Hát akkor elmondom.

   Tóth Szilvia igazgatónő és Vanya Lívia tanító néni nagy szeretettel fogadtak. Istenem, mennyire jó érzés volt bemenni a magyar iskolába. Végigmenni a hosszú folyosón, elbámulni azon a sok szépségen, ami ott van – mintha minden sarok egy kiállítás lenne, ill. tulajdonképpen az is. Még azt a botot a kezemben is szinte elfelejtettem. Reggel nyolc óra előtt volt, jöttek az iskolások, a kisebb gyerekek nagy szemekkel, csodálkozva nézték azt az öreg nénit, aki én voltam, de illedelmesen köszöntek, és futottak az osztályukba. Úgy, mint annak idején azok a régi gyerekek, akiket én is tanítottam, akik még ismertek engem. Nagy melegség volt a szívemben, hiszen egy tanító néni élete végéig tanító néni marad.

   Egy szép terembe mentünk, ahol a tanulók körbeülhették az asztalokat. Az igazgatónő bemutatott és elmondta, hogy mi lesz az előadásom témája. Én pedig elkezdtem és beszéltem, beszéltem 45 percig. A gyerekek nem forgatták a szemeiket, nem nevetgéltek, nem fészkelődtek. Hallgattak és figyeltek. Egy rendkívül értelmes, érdeklődő társaság voltak. A végén még kérdeztek is. Amikor kimentek a teremből, néhány kislány már a folyosóról jött vissza, hogy megköszönje az előadásomat. Nagyon meghatódtam, kivételes öröm volt ez nekem.

   Aztán egy telefon az igazgatónőnek és kiderült, hogy Tóth Marián polgármester úr – tekintettel arra, hogy éppen az iskolában vagyok és két nappal voltunk április 12-e, a kitelepítettek emléknapja előtt – villámgyorsan megszervezett egy koszorúzást a régi fiúiskola falán lévő emléktáblánál. A gyerekek így a következő óra helyett Borbély Kinga tanító nénivel elindultak a templommal szemben lévő régi iskolához. Mi autóval mentünk. Cibált a szél, de nem bántuk. Polgármester úr helyettem is megkoszorúzta az emléktáblát, néhány közös fénykép és véget ért ez a néhány perces szép megemlékezés is. Boldog voltam, hogy még képes voltam elmenni az iskolába, beszélni és – ha segítséggel –, de koszorúzni is.

   Köszönöm az igazgatónőnek, a tanító néniknek, a magyar iskolának, a polgármester úrnak és legfőképpen azoknak az okos, eszes, nagyszerű gyerekeknek ezt a szép napot. Remélem, nem felejtik el, amit elmondtam nekik. Én nagyon sokat kaptam tőlük: a figyelmüket, megbecsülésüket, szeretetüket.