Választások után

   Egy magyar választó kifakadása

   Mára világossá vált, hogy a nagy Terv, amelyik a magyarok szétzilálására született, bevált. Számban megfogyatkozottak, hitben elveszettek, céltalanok lettünk röpke másfél évtized alatt. Magyar a magyarral hadakozik, szomszéd a szomszédra haragszik, mert más-más elképzelése van, másvalamiről győzték meg egyszer valamikor, azok, akik erről már régen elfeledkeztek. Csak a széthúzás rossz érzete, a tehetetlenség maradt meg, a célnélküli szétforgácsolódott közösségek, és az örökös félelem, hogy számban és értelemben egyre alacsonyabbra süllyedünk.  

   Már el sem megyünk szavazni. Minek, és ugyan kire. Pártjaink és pártocskáink még a választás lehetőségét is elveszik előlünk. Visszalépnek a visszalépők javára, vagy levitézlett, hitelét vesztett jelölttel próbálkoznak, akinek csak a legvégén jutunk eszébe, annyira el van szállva magától. A választani akaró magyar ember pedig, szégyenünkre, ide-oda osztogatja a voksát. Jut belőle a szabadelvűnek, a szocialistának, de még a harcos nemzetinek, és az alattomos demokratának is. Ezt nevezik nálunk sírásásnak, a magunk sírját ássuk öntudatlanul.

   Szégyen, hogy a magyarokat így vagy úgy képviselni akaró, és elsősorban a voksaink által hatalomhoz jutottak, és az onnan kiszorultak többsége számára éppen az egyszerű ember igénye, akarata közömbös. Pedig nem vagyunk mi nagyigényűek: hűségesek vagyunk, bízni akarunk, hinni akarunk, közösség akarunk lenni – erős és egységes! Mai vezetőink, vagyis a választottjaink, az egységnek, de még csak a közeledésnek a látszatát sem képesek felmutatni, hogy az emberek tízezreiben legalább a remény felcsillanhasson. Mi azokat szeretnénk segíteni, akik komolyan gondolják a magyarok ügyét, boldogulásunkat. Büszkék szeretnénk lenni magunkra, mert tudjuk, hogy van mire büszkének lennünk.