Aki másnak vermet ás…

   Szovákia jelenlegi, Smer-vezette kormánya a jövő évi költségvetés tervezése kapcsán épp a napokban jelentette be szándékát, hogy januártól a hozzáadottérték-adó, vagy más néven ÁFA általános kulcsát 23%-ra emelik, amely az alapvető élelmiszerek (5%) és még néhány további csökkentett adókulcsú termék és szolgáltatás kivételével mindenre vonatkozni fog. Persze, amióta, mintegy 11 hónapja Robert Fico visszatért a hatalomba, nem ez az első ilyen jellegű hír: szóba került a kiskorú gyermekeket nevelő családoknak nyújtott adókedvezmények csökkentése, az út- és autópályahasználati díjak drasztikus emelése és még egy sor további, a lakosságot érintő megszorító intézkedés, melyekből a legtöbbet jövő évtől szintén bevezetik.

   Előfordulhat, hogy még vannak olyanok, akik értetlenül állnak a dolgok előtt: hogyan kerülhettünk abba a helyzetbe, hogy az államkassza kong az ürességtől? Hiszen a Covid-19 krízis immár a múlté, az ún. háborús infláció is nagyjából lecsengett. Mégis miért nem akar elindulni az ország szekere? Hiszen húsz éve még mi voltunk a tátrai kistigris, nemde?

   Nos, nem kell közgazdasági géniusznak lenni ahhoz, hogy erre a kérdésre a választ megadjuk (a Terra Vélemények rovatában erre már a múltban többször is rámutattunk): mivelhogy a tavalyi parlamenti választásokat megelőző jó másfél évtized során Szlovákia kormányai a közpénzek elköltésén kívül nagyjából és egészében véve nem csináltak semmit, a legcsekélyebb mértékben sem reagáltak a folyamatosan változó világ, a külső és belső körülmények jelentette kihívásokra, így a jelenlegi szorult helyzetünk a múltban (nem) elvégzett kormányzati munka logikus folyománya.

   Az ország egyre siralmasabb gazdasági helyzetének megoldása tehát most már egyértelműen a szlovákiai, egykor baloldali-nemzetinek aposztrofált politikai erőkre maradt, minek kapcsán nem véletlenül jut az ember eszébe a címben említett magyar szólás (vagy annak valamelyik modernebb változata). Ugyanis a kedvezőtlen, de akkor még könnyedén leplezhető folyamatok elején, azok elindítójaként szinte ugyanazok a pártok és mozgalmak, sőt, jónéhány esetben ugyanazok a politikusok (köztük a jelenleg és akkor is miniszterelnök Robert Fico) álltak, akik a mostani kabinetet alkotják. Igen, azt a bizonyos közmondásbeli vermet a 2006-2010 közti Smer-HZDS-SNS kormány kezdte ásni, majd 2012-2016 közt az önálló Smer-kabinet folytatta, végül 2016-tól 2020-ig a menet közben megbicsakló és Ficot Pellegrinire cserélő Smer-Most/Híd-SNS hármasfogat, és az eredetileg velük kezdő Sieť még tovább mélyítették.

   Az említett kormányok vezető ereje mindvégig a Smer volt, akiknek az ország népe egy sor dolgot joggal felrótt: a közpénzek elköltésében elburjánzó korrupciót (amelyre komplett hálózatok épültek ki), az államapparátusra egyre gátlástalanabbul rátelepedő maffiát, és még sorolhatnánk. De egyik bűnüket, nevezetesen azt, hogy az ország gazdaságának irányítására semmiféle stratégiát nem alkottak meg és igazából hozzá sem mertek nyúlni, nagyon sokáig leplezni tudták.

   Hogyan volt erre mégis lehetőségük? Hogyhogy szinte folyamatosan őket juttatták a választók hatalomra? Nos, a gazdasági semmittevést azért tehették meg, mert mikor Robert Fico először nyert választást, 2006-ban egy nagyon erős gazdasági alapokkal rendelkező ország irányítását vehette át. Ezeket az alapokat pedig nem más, mint az 1998-2006 közti két Dzurinda-kormány építette meg, soraiban az akkori Magyar Koalíció Pártjával, a Mečiar után maradt romokból.  Abban az időben sikerült az országot olyan, hosszú távú növekedési pályára állítani, amelynek aztán Ficóék aratták le a babérjait a viszonylagos jólétet hozó első két kormányzati időszakuk során. A választók jelentős része pedig nem tudatosította, hogy a Smer-irányította kormányok rosszul végzik munkájukat, s további megbízásra érdemesnek találták őket.

   De ahogy fentebb írtuk, a körülöttünk levő világ, akárcsak benne mi magunk, folyamatosan változik. Mindig újabb és újabb kihívások jönnek, nem lehet azokon a bizonyos (ráadásul mások által kiérdemelt) babérokon tétlenül pihenni, ugyanis aki nem reagál rájuk, az pórul jár. És így járt Szlovákia is. Bármennyire is erősek voltak a mások mellett az egységes MKP által fémjelzett kormányzat idejében megteremtett gazdasági alapok, azok hatása a tovatűnő évtizedekkel immár szintén a múlté.

   S mivel a 2020-as kormányváltást követően az alkalmatlanságát attól függetlenül is bizonyító OĽANO – SAS – Sme rodina – Za ľudí kvartettet az említett járványidőszak, majd a kelet-európai háború hatásai is sújtották, így nekik a tűzoltáson kívül egyébként sem lett volna sok esélyük bármibe is érdemben belekezdeni. A gazdasági problémahalmaz tehát visszaszáradt Ficora és csapatára.

   Jelen helyzetben lehetnénk akár kárörvendőek is, mondván, a Smer-Hlas-SNS trió egye meg, amit főzött – már ha nem a mi saját bőrünkre menne a játék. De legnagyobb sajnálatunkra arra megy, ezért mindannyiunk jól felfogott érdeke lenne, hogy a kabinet javítson a helyzeten. Kérdés, hogy ez sikerül-e nekik, illetve leszűrik-e a múltbeli hibáikból a tanulságot? Egyáltalán lesz-e ilyen szándékuk, vagy pedig megmaradnak a kormányzati időszak végéig terjedő gondolkodás mellett, amely szerint annak elején elvesznek valamit az emberektől, hogy majd ugyanazt a vége felé visszaadhassák nekik, hátha ezáltal új megbízatást kapnak. Ez persze egyet jelentene azzal, hogy országként továbbra is csúsznánk lefelé a lejtőn.

   Az adók és díjak emelése ugyanis csak két szempontból értelmezhető. Az egyik, hogy ezzel a javak állami újraelosztásának nagyobb szerepet szán a kormány (ami hagyományosan a korábbi baloldali politikai gondolkodás eszköze volt) s ezáltal például éppen az említett rövidlátó gondolkodáshoz, azaz a későbbi kampányszerű (vagy a „megfelelő” helyre való) visszaosztáshoz köthető. Ebben az esetben az elképzelt többletbevételt tehát csak minimális, vagy semmilyen mértékben sem használnák fel a gazdaság talpraállítására.

   A másik szempont, mely szerint egyszerűen annyira szükség van az államkassza feltöltésére, hogy ezt a népszerűtlen lépést a kormány nem tudja elkerülni. Ez utóbbi esetben viszont azzal a rossz hírrel szolgálhatunk, hogy az adó- és díjemelés legfeljebb egyszeri pozitív hatást fejt ki. Ugyanis ha többet szeretnénk elvenni az emberektől, viszont nem biztosítunk nekik ehhez több bevételt (lásd az egy helyben toporgó, érdemi növekedést nem produkáló gazdaságot), akkor egyrészt lehet, hogy inkább valamivel kevesebbet fogyasztanak, amivel az adóemelés hatása leegyszerűsítve mondva kinullázódik, ha pedig rövid távon mégis vállalják a többletadók befizetését és nem változtatnak a fogyasztói szokásaikon, akkor előbb-utóbb elfogynak a tartalékaik, és ezt követően lesznek kénytelenek visszafogni a fogyasztásukat – azaz az adóemelés hatása végül ezesetben is kinullázódik.

   Lényeg a lényeg: az adóemelés önmagában nem jelent gyógyírt a gazdasági bajokra, főleg nem közép- vagy hosszútávon. Ahhoz, hogy Szlovákia gazdasága stabilan visszataláljon az emelkedő pályára, értelmezhető és a kor, valamint a körülmények jelentette kihívásokra megfelelő válaszokat adó gazdasági stratégiát kell alkotni és azt fokozatosan, több éven át megvalósítani, majd szükség esetén akár menet közben módosítani.

   Ez az a munka, amit Robert Ficoék immár sehogy sem spórolhatnak meg. Ellenkező esetben lehet, hogy a választók végül hosszabb időre hátat fordítanak nekik.