Kerítések kora

   Elegem volt belőle! - mondja a régi világ szögesdrótos, árammal is megerősített, a szabad világot előlünk elzáró kerítést jól ismerő obsitos katona. Mert vagyunk még sokan, akik a dolgozó nép válogatott fiaiként majd két évet a világokat elválasztó drótkerítések mellett töltöttünk el abban reménykedve, hogy az élesre töltött fegyvert nem kell majd használni, és mások se lőnek majd ránk. Fiatalságunk legszebb éveit pazaroltuk el egy letűnt rendszert, egy már nem létező országot szolgálva, a túlélés reményében. A földrészt kettéválasztó, a fejlődést lelassító kerítést ugyan lebontották, de a bezártság és a kiszolgáltatottság lélekmaró érzésére negyven év elteltével is fel-felújul bennünk.

   A néhány évvel ezelőtt megépült és a jelenleg készülő szögesdróttal, éles lemezekkel ellátott akadályok célja ma más. Manapság nem a meggyőződésük miatt az országból menekülőket tartóztatja fel, hanem a ránk uszított, megtévesztett tömegeket. A ma kerítése egy több évezredes kultúrát véd, sajátosan sokszínű, értékes társadalmakat, vélekedjen erről bárki bárhogyan. Az is bizonyos, hogy csak ideig-óráig jelent megoldást a létünket fenyegető veszélyekre. A külső veszélynél sokkal rombolóbb is létezik: mi magunk.

   Településeinken egyre szaporodnak a különböző játék-csodákkal felszerelt gyermekjátszóterek. Játszóudvarok, játszóhelyek épülnek, ahol nemcsak a méregdrága csúszdák, mászókák, kötélvárak, hinták, homokozók hasonlítanak érdekes módon egymásra, de abban is egyformák, hogy szinte valamennyit bekerítik. Általában magas, egyszerű drótkerítéssel. Gyerekeink biztonságánál nincs fontosabb, ennek garantálására, úgy tűnik, a modernségére büszke világunkban még mindig nincs jobb megoldás a kerítésnél.

   Egy ilyen nemrégiben átadott, ugyancsak magas kerítéssel körbevett játszótérre érkeztünk néhány napja kisunokánkkal, aki akár órákat is szívesen eltölt ilyen helyen. Két kisfiút, egy három-négy éveset és annak kisöccsét találtuk játékba merülve a homokozóban. Édesanyjuk az árnyékban ücsörgött a fűben, szaporán nyomkodva telefonja gombjait. A gyerekek örömmel fogadták az új játszótársat, egy új barátban reménykedve követték mindenhová. Láthatóan nem először voltak itt, mert a nagyobbik még a legmagasabb, több mint három méter magas kötéltoronyra is gyakorlottan felmászott, csak úgy mezítláb, minden segítség és felügyelet nélkül. Koruknak megfelelően ügyesek voltak, de beszélni még a nagyobbik sem tudott. Csak szótagokat ismételgettek, bárhogy is szóltunk hozzájuk.

   Két újabb gyerek tért be hozzánk, a nagyobbik fiúcska most hozzájuk csatlakozott. A nagyok lassan forgatták a körhintát, vigyáztak rá, kérdezgették. Mindenre a kocs, kocs volt a válasz. Mit mondott? - kérdezte a fiú a lányt. Azt mondta: kocsi. Na, akkor figyelj, mond lassan és szépen: Kicsi, kocsi, kicsi kocsi! A kisfiú felbátorodott: Kicsi kocsi, kicsi kocsi! – ismételte el többször is a számára ismeretlen szavakat, és boldog volt, hogy játszótársai örülnek ennek.

   A nagy gyerekek elmentek, ismét velünk barátkozott. Beszéltünk hozzá, nem volt szégyenlős, csodálkozásunkra még hozzánk is bújt, örült, hogy vele is foglalkozunk. Keksszel kínáltuk, elfogadta. Hosszú idő elteltével az anyában végre megvillant az anyai ösztön, vagy éppen pihenésnyi szünetet tartott fontos elfoglaltságában, mert odahívta a kicsiket és vízzel kínálta őket. Néhány szót is szólt hozzájuk, talán egy percig játszotta a gondoskodó szülő szerepét. Az ivószünetet követően a nagyobbik kisfiú vizespalackkal a kezében a homokozóba telepedett. Először a száraz homokot kóstolgatta, majd kiöntötte a vizet, és a már nedves homokot tömte a szájába. Vártuk, vártuk, hogy az anya csak észreveszi a homoklakomát, de nem ez történt, a telefon továbbra is minden figyelmét lekötötte.

   Egy teljes órát töltöttünk a játszótéren. Ők még maradtak, a két kicsi a homokozóban, az anya elmerülve a technika vívmányának bűvölésében.

    A játszótér egy bekerített, rögzített játékokkal felszerelt hely, ahol biztonságban vannak a gyerekek, ahol a külső, a kerítésen túli világtól nem kell félniük.

   Ismert az a nézet, hogy a fejlődni nem csak előre, de vissza is lehet. Úgy tűnik, az utóbbi korszakát éljük. Egy ideig talán éppen a sokszor szidott kerítés lassította, megakasztotta a visszacsúszást, de napjainkra már általánossá vált a lejtmenet. A játszótéri történet is ennek bizonyítéka, tényét és következményeit már nem lehet kerítésekkel indokolni.