Háború Európában

   A napjainkban immár 6. hónapjába lépett az orosz – ukrán háború, mely a közép-európai népek életébe legalább olyan mértékű, pozitívnak sehogy sem nevezhető változásokat hoz(ott), amihez foghatóra az új évezredben legfeljebb csak a koronavírus-járvány volt képes. Ez utóbbi hatásai nagyon gyorsan fizikai valósággá váltak (túlzsúfolt kórházak, lezárások, maszkviselés), míg a háború esetében a következmények lassabban jelentkeznek majd, de annál mélyrehatóbbak, esetenként fájdalmasabbak és tartósabbak lesznek (az ukránok azonnal kézzelfogható kényszerű kivándorlásán túl az orosz energiahordozók elutasítása miatti drasztikus áremelkedések, a Nyugat és Oroszország újbóli katonai szembenállása, nagymértékű európai haderőfejlesztési programok indulása, a költségvetési prioritások átszabása, stb.).

   A harci cselekmények folyama szűnni nem akaróan hömpölyög, s nem úgy tűnik, hogy a legközelebbi hetek, hónapok ebben változást hoznának.

A magyar álláspont

   Az invázió február 24-i kezdetét követően az EU és a NATO megpróbált a lehető legnagyobb egységet mutatva fellépni az orosz agresszió ellen, ami hellyel-közzel sikerült is, habár néhány részletkérdés esetében azért akadtak/akadnak nézetkülönbségek. Ez utóbbiak közé tartozik Magyarország gazdasági szankciókkal kapcsolatos álláspontja, melynek lényege, hogy nem támogatja az olyan, Moszkva ellen hozandó intézkedéseket, amelyek nagyobb kárt okoznak az EU, illetve Magyarország gazdaságának, mint a célpontnak számító orosznak. De a háború kirobbanásakor parlamenti választás előtt álló magyar kormány kommunikációja egyébként is a békét, nem pedig a fegyverszállításokat helyezte fókuszba, sőt, ez utóbbiakról döntést is hozott: Magyarország nem juttat fegyvereket Ukrajnának, s azok szállítását sem engedélyezi területén. (Ez ügyben bizony a hagyományos lengyel-magyar barátság ellenére Varsóból is máshogy látják a dolgokat, de ennek magyarázata jelen írásba nem fér bele.)

   Sokan ezért újfent az EU fekete bárányaként tekintettek az Ukrajna katonai lerohanását szintén elítélő Orbán Viktorra, holott politikájának megvan a racionális alapja.

   A magyarság 20. századi, sőt, még távolabbra visszanyúló történelmi tapasztalatai azt mutatják, hogy ha népünk bajba került, semmilyen külső erő segítségére nem számíthatott. Forradalmainkat, szabadságharcainkat az orosz/szovjet seregek törték le. A briteket leszámítva minden európai nagyhatalom által vágyott, viszont a Habsburg uralomnak alávetett magyarok által elutasított 1. világháború után a nyugat-európaiak és az USA voltak azok, akik a trianoni béke által talán soha nem látott mértékű igazságtalansággal sújtottak le ránk, s állítottak egyúttal a 2. világháború vonatkozásában is kényszerpályára. 1956-ban az USA-vezette Nyugat nem segített (habár a képessége sem volt meg rá, valamint a szuezi érdekeik biztosítása miatt inkább leboltolták a dolgot a szovjetekkel), 1989 pedig úgyszintén nem az ő érdemük. Ezek tükrében, vajon mi okunk lenne bármelyikükben is vakon megbízni?

   Éppen ezért teljesen megalapozott az a nemzeti érdekekhez kötött pragmatikus külpolitikai stratégia, amely a nyugati kultúrkörhöz való tartozásunkat megtartva törekszik arra is, hogy az egyre inkább felemelkedő Kelettel is kapcsolatokat építsen ki.

A nagyhatalmak változó népszerűsége

   A háború megítélése Magyarországon és itt, szűkebb felvidéki otthonunkban is erősen megosztja a társadalmat korosztályra, végzettségre, társadalmi pozícióra való tekintet nélkül. Az egyik oldalon vannak, akik függetlenül esetleges Putyin iránti korábbi szimpátiáiktól, egyértelműen oroszellenes hangnemet ütnek meg, míg mások, habár a katonai fellépést ugyan szintén elítélik, de a feszültség lángra lobbantásáért a Nyugatot, közelebbről annak vezető katonai és gazdasági erejét, az Egyesült Államokat teszik felelőssé. Mindezt javarészt összefüggésbe lehet hozni az érintett országok általános társadalmi megítélésével.

   A Medián Közvélemény- és Piackutató Intézet 1992 óta végez felméréseket a magyarországi lakosság körében, amelyek során a különböző idegen országok iránti rokonszenvet vizsgálja. Az eredményekből kiderül, hogy az USA megítélése 1992 óta egyre romlik. Az akkori 73 pontról 2018-ra fokozatosan 54 pontra esett (a maximálisan elérhető 100-ból). Ezzel ellentétes irányú tendencia volt megfigyelhető Oroszország esetében, amely a harminc évvel ezelőtt mért 36 pontról 2005 táján kezdett trendszerűen emelkedni, s 2018-ban már 48 pontot ért el. Az idei felmérést áprilisban végezték, melyben az USA népszerűségének esése felgyorsult, immár csupán 44 ponton áll, míg Oroszország az eddigi trendet megtörve radikálisan visszaesett 32 pontra. Ezzel egyidejűleg az is kiderült, hogy az Egyesült Államoknál és Oroszországnál minden nagyobb nyugat-európai országra és Kínára is pozitívabban tekint a lakosság.

   Mindez jól mutatja, hogy az országok népszerűségét ugyan befolyásolhatja a politikai közbeszéd, de ettől még nagyobb súllyal esnek latba a komoly történelmi tapasztalatok. Ennek bizonyítéka a folyamatosan emelkedő orosz népszerűség nagymértékű visszaesése, ami nyilvánvalóan a háború következménye. Újfent megerősítést nyert az is, hogy hiába állították néhányan, hogy az USA-val szembeni elégedetlenség, illetve Oroszország népszerűségének háborút megelőző növekedése orosz beépített ügynökök interneten folytatott munkásságának eredménye, hiszen ezek a tendenciák megvoltak már 15 éve is, amikor még az emberek legnagyobb részének nemhogy facebook profilja vagy okostelefonja, hanem saját internethozzáférése sem volt.

Volt egyszer egy iraki háború…

   Itt tegyük hozzá, hogy az USA népszerűség változására Magyarország esetében tett megállapítások Európa, sőt, világszerte érvényesnek bizonyultak, amit a Globsec 2007-es felmérése igazolt. Az, hogy az amerikai külpolitika ifj. George Bush, sőt, hellyel-közzel már Bill Clinton alatt is megosztó volt (a hidegháborús időszakra a teljesen eltérő nemzetközi helyzet miatt most ne térjünk ki), még a legenyhébb kifejezés. Voltak jópáran, akik a korabeli Jugoszlávia 1999-es bombázásával sem azonosultak, az Irak ellen indított 2003-as második háborút pedig már a nyugat-európai kormányzatok többsége sem volt hajlandó felvállalni, ezért nem is a NATO égisze alatt zajlott. Az Egyesült Államok ekkor vesztette el végérvényesen hitelét a világ közvéleménye előtt. Állította ugyan az ifjabbik Bush, hogy Iraknak vegyi és biológiai fegyverei vannak, leegyszerűsítve mondva, már a háború megindítása előtt sem hitt neki senki (végül be is bizonyosodott, hogy csak egy kitalált háborús ürügyről volt szó).

   Bármilyen meghökkentőnek tűnhet, ezzel a lépésével az Egyesült Államok a nemzetközi jogot épp olyan mértékben sértette meg, mint most Putyin Oroszországa. S amíg a koszovói beavatkozásnak egyes vélemények szerint nemzetközi jogi alapot biztosító népirtásra való hivatkozás a donyecki és luhanszki bábállamok létrehozása kapcsán az ismert tények fényében (legalábbis mértékét tekintve) valószínűleg nem állja meg a helyét, addig Irak és Ukrajna megtámadása teljesen egy kalap alá esik. Úgy is mondhatjuk tehát, hogy a szellemet a palackból az USA engedte ki. Elég rövidlátóan, hiszen tette ezt egy olyan időpontban, amikor már látszott, hogy globális, mindenre kiterjedő katonai érdekérvényesítő képességének évei meg vannak számlálva. Vajon mire számítottak ekkor? Arra, hogy a multipoláris világrend létrehozására áhítozó hatalmak majd épp félrenéznek és adott esetben nem vesznek róla példát? Nem, egyszerűen csak az adott pillanatban nem ezek a szempontok voltak számukra döntőek.

Mivé lettek mára a vezető nyugati demokráciák kormányai?

   Ha valaki szereti a 90-es évek csavaros történeteken alapuló hollywoodi filmdrámáit, biztosan látta a többek közt Michael Douglas és Demi Moore főszereplésével forgatott Zaklatás című thrillert, melyben Donald Sutherland egy menő számítástechnikai vállalat tulajdonosának szerepében egy alkalmazottjával bírósági ügybe keveredve így kiállt fel: „Az is…t! Ez itt Amerika! Itt a törvényeknek engem kéne szolgálniuk!”

   Nos, jó helyen tapogatózott a szövegíró. Amerikában a lobbistáknak (azaz a törvények és államhatalmi döntések befolyásolására törekvő csoportoknak) már az 1970-es évekre akkora lett azt ereje, hogy törvényt kellett alkotni működésük szabályozására (jobb híján, mivel az óriási méretek okán betiltani nem tudták). S mivel a lobbisták (nem kevés) pénzért végzik a tevékenységüket, szolgáltatásaikhoz elsősorban a leggazdagabbak férnek hozzá. Kétségbevonhatatlan tény, hogy ennek következtében a jogrend és a kormányzati intézkedések sokkal gyakrabban alakulnak a nagy nemzetközi vállalatok, befektetőcsoportok és az ezeket birtokló legtehetősebb magánemberek szája íze szerint, mint az a lobbitevékenység nélkül lenne. A Wikipedia szerint 2013-ban csak Washingtonban mintegy 12 ezer lobbista dolgozott, 2003-ban Brüsszelben (amely nem csak az EU, hanem a NATO központja is) 15 ezerre tették a számukat. Ők természetesen nem csak a magyar kormány által ostorozott Soros Györgyhöz, de mindenképpen az övéhez mérhető lehetőségekkel bíró emberekhez kötődnek. Akiknek az érdekeik nem feltétlenül és nem mindenben találkoznak. Vagyis, ahogy azt Szíjjártó Péter nagyjából tíz éve, akkor még magyar külügyi államtitkárként mondta: „Nem az egy világméretű, hanem a sok kisebb-nagyobb összeesküvés elméletében hiszek.”

   Sajnos, a nyugati típusú demokráciák kormányaiban jópár alkalommal nem úgy merül fel a kérdés, hogy egy intézkedés kedvező lenne-e a nép számára, hanem úgy, hogy az adott kormányzati politikus fel meri-e azt vállalni, illetve el tudja-e adni úgy a népnek, hogy ha maga a döntés a nép szempontjából nem éppen az optimális, de legalább elhiszik, hogy azt elkerülhetetlen volt meghozni. A kisebb országok kormányaira (amilyen az Egyesült Államok viszonylatában adott esetben akár Németország is lehet) pedig sokszor a nagyobbak próbálnak ilyen döntéseket ráerőltetni, például biztonsági garanciákért cserébe (jobb esetben). Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a társadalmi érdekek diktatórikus környezetben erőteljesebben jelennének meg, sőt.

Ok és okozat – avagy miért indította el Putyin a háborút?

   A La Civilta Cattolica jezsuita folyóiratban június 14-én megjelent interjúban Ferenc pápa azt mondta, az ukrajnai helyzet nem fekete és fehér, nem szabad a jó és rossz összecsapására leegyszerűsítenünk: „Nem látjuk az egész drámát, ami a háttérben zajlik, a háborút talán valamilyen módon kiprovokálták… Itt megjegyzem a fegyverek tesztelésében és eladásában való érdekeltséget is.” Mondta ezt úgy, hogy közben kiállt az ukrán nép önrendelkezési joga mellett.

   Tény, hogy az ukránok orosz gazdasági befolyási övezetnek számítottak a Szovjetunió széthullása után, amiből kétszer is megpóbáltak kitörni, legalábbis az ország nyugati (nagyobbik) fele. Különböző területeken létre is jött ukrán-amerikai együttműködés már a 2000-es évek közepén. Hogy az egyik legismertebb példát említsük, a jelenlegi amerikai elnök fia, Hunter Biden legalább 2014-től többek közt egy ukrajnai olaj- és gázipari cégnek is dolgozott.

   A 2008-as bukaresti NATO-konferencián a szervezet nyíltan kötelezettséget vállalt Ukrajna jövőbeni felvétele mellett. Igaz ugyan, hogy konfliktussal terhelt országot elvileg nem vesz fel tagjai közé, de ki tudja, ki mire készült, az irányultság egyértelmű volt. Erről jelentetett meg egy cikket a portfolio.hu gazdasági híroldal egy éve, 2021. július 21-én, „Tőrt döfnének Vlagyimir Putyin szívébe – át meri lépni a NATO a vörös vonalat?” címmel. A Krím 2014-es elcsatolása után Ukrajna nagyfokú fegyverkezésbe kezdett, ami a NATO erőteljes támogatásával valósult meg. Ennek méreteiről szintén a portfolio.hu 2022. február 9-ei, „Öntik a fegyvereket Magyarország szomszédjába” című, még a háború kezdete előtt megjelent írásában számolt be (nem először), amely összefoglalta az előző 8 év nyugati fegyverszállítmányait Ukrajnába. Azt pedig Putyin hatalomra lépése óta rendszeresen érzékeltette, milyen komolyan befolyásolja döntéshozatalát egy szomszédos ország NATO-felvételi kérelme.

   A kárpátaljai magyarok saját bőrükön tapasztalták meg, hogy a 2014-ben hatalomra jutó ukrajnai elit milyen erőszakos kisebbségellenes politikát folytat, amely a legerősebben a tízmilliót minden lehetséges számítás szerint meghaladó számú orosz közösséget sújtja, mindmáig.  Emellett tudjuk, hogy az oroszok számára nem csak az anyanyelv mellett orosz nemzetiségüket is megvalló kisebbség fontos, hiszen magukat az ukrán anyanyelvűeket is a szélesebben értelmezett nagy orosz nemzet részének tekintik (ez előfordult már máshol is a történelemben, lásd pl. Bulgária sokáig tartott vétóját Észak-Macedónia EU-tagjelölti tárgyalásainak megkezdése kapcsán. Igen, a bolgárok is úgy gondolják, hogy az észak-macedónok igazából a bolgár nemzet részei – nem minden történelmi megalapozottság nélkül-, s ennek elismerését követelték különböző intézkedések, nyilatkozatok formájában).

   Hogy mi volt az orosz invázió gyújtópontja, katonai, gazdasági vagy nemzetiségi okok, esetleg ezek kombinációja, arról csak találgathatunk.

   Akárcsak arról is, hogy mik voltak az orosz katonai fellépést kiváltó nyugati döntések fő mozgatórugói. (Azt gondolom, senki sem hiszi el, hogy az Egyesült Álamok és más NATO-tagok háború kezdete előtti és utáni lépéseit kizárólag Ukrajna önzetlen megsegítése vezérelte volna.) Egyszerűen csak Ukrajna gazdasági bekebelezése lett volna a Nyugat szándéka? Ha igen, akkor felmerül a kérdés, hogy vajon hittek abban, hogy a fentieket, valamint a 2014-ben történteket figyelembe véve Putyin ezt tűrni fogja? Hiszen az orosz érdekek közt Ukrajna az abszolút legmagasabb prioritással bír, senki másnál nem szerepel ilyen szinten a térség külpolitikai fontossága. Vagy esetleg, ahogy arra a pápa utalt, valakiknek kifejezetten az jött jól, hogy egy nagy kelet-európai háború a teljes Nyugaton nagymértékű fegyverkezést indít be? Megint mások úgy vélekednek, hogy az USA-nak Európa és Oroszország szembeállítása és akár mindkettőjük meggyöngítése volt a célja. Ki tudja?

A felelős felelős marad, de kinek a bőrére megy a játék?

   A kiváltó okoktól függetlenül, az agresszió agresszió marad és az, hogy az elkövetőt kiprovokálták, nem mentesíti vagy csökkenti felelősségét nemzetközi jogilag és morálisan sem. Viszont nem kérdés, hogy az esetleges tudatos provokátor is mélységesen elítélendő, főleg ha tudta (hiszen velünk, hétköznapi halandókkal ellentétben, jól tudta - mint az a sajtóban már legalább tavaly novembertől sorozatosan megjelent kijelentésekből kiderült), ténykedése mit fog az orosz félnél kiváltani.

   Az a baj, hogy a történtek újfent igazolták: ha világpolitikáról van szó, diktatúrák, autokráciák és az úgynevezett legfőbb nyugati demokráciák egyaránt ugyanazon, a kisemberek, sőt, a kisebb népek érdekeit semmibe vevő szabályok (értsd: farkastörvények) szerint játszanak, aminek a levét most legfőképpen Ukrajna lakosai isszák meg. Valamint áttételesen (az emelkedő árak, a gabonahiány következtében) az összes átlagember, Európa- sőt, világszerte.

   Ezért van hát az, hogy Európában, s vele együtt a Kárpát-medencében nem csak Oroszország, hanem immár az USA is a legnépszerűtlenebb országok közé tartozik. S ezért is nem meglepő, ha a magyar kormány a történelmi tapasztalataiból kiindulva a külpolitikájában nem tesz fel mindent egy lapra.