Bigicsunáj

   Volt Galántán valamikor régen egy zenész, szaxafonos akit Bigicsónak hívtak. A név ma is rajta van egy másik, ma már nyugdíjas éveit élő valamikori zenésztársamon. Hogy honnan ered, mi a jelentése, azt nem tudom. A szó viszont visszaköszönt pár évvel ezelőtt az egyik magyar TV csatorna tehetségkutató versenyén. Az egyik titán /Hofi Géza után: Ti tán tudtok mit kezdeni vele./ az angol Alphavill zenekar számát próbálta eladni a zsűrinek, és hogy még jobb legyen, tette ezt angol  nyelven. A hatás nem maradt el. A zsüri egyik fele hanyatt vágta magát röhögéstől, a másik fele kínosan próbálta magát tartani, és mondani valmi kedvesen kijózanítót a produkcióról. A bátorság és a tehetség két különböző dolog. Az önkritika pedig a harmadik. Az öntehetség bajnoka nem tudott angolul, nem értette a szavakat amit énekelt, és így jött ki az angol “Big in Japan” szavakból a bigicsunáj. A dal ilyetén magyarra rekkentett változata bejárta az internet világát. Talán pénzt is hozott az előadónak, mert politikai rendezvényeken is elhangzott annak ellenére, hogy a többi szöveg is ehhez hasonlóan hangzik a szegényes előadásban. Ha elég nagy a hülyeség, akkor az nagy hírrel jár.

   Ma, amikor minden fiatal tanulja az angolt, alapiskolától az egyetemig, nem lehet halandzsálni. Valamikor nem volt ez így. Nálunk az amatőr rock zenekarok a 70-es 80-as években próbáltak angolul énekelni annak ellenére, hogy a zenekarban senki sem tudott angolul. Nem volt ez nagy baj, mert a közönség sem igen tudott. Az angolszász slágerlisták számait viszont betanultuk, játszani kellett. Az évenkénti vizsgákon kerültük ezeket. Megtörtént, hogy a vizsgabiztosok elkérték a kottát és nagyot néztek a sok fonetukusan leírt szövegen, tele ajlavjú – val meg béjbi - vel. Akkoriban nem volt lehetőség  beütni a Google-ba a számot és megkapni Youtube - on a szöveget zenével akkordokkal, mindennel együtt. A nyugati lemezeket megszerezni az pedig maga a tudomány volt. Egyszer vettem a fáradságot és utánamentem egy főiskolás barátnőmnek, aki angol-arab szakos harmadéves hallgató volt az egyetemen, írjon le néhány Beatles szöveget a zenekarnak. Nem voltam hálátlan, de amikor megmutattam az énekesünknek, ő határozottan visszautasított, hogy ezt az érthetetlen kalamajkát elolvasni sem lehet rendesen, nem még énekelni. Akkor legalább elmondom, miről szól a dal. Ebben maradtunk.

   Van viszont az ilyen nyelvi korlátoknak néha előnye is. Svájcban voltunk kirándulni a nejemmel, meglátogattuk az unokahúgomat, aki a Lucerni tó egy parti luxusszállodájában zongorázott. Kivételesen jó volt az idő, hétágra sütött nap, verőfényes délután volt.  Mi a panzióból a délutáni séta után átmentünk, úgy ahogy voltunk, a szálló tóparti teraszára, ahol a délutáni tea mellé Csilla szolgáltatta a zenét fehér zongoráján, amit a személyzet kitolt a terasz asztalai közé. Ahogy odaértünk, integettünk a zongoristának és leültünk egy kávéra. A zenész mintha nem látna bennünket, belemerült a játékba és elkezdte a következő számot.  A dallam ismerős, régi, szalonképes örökzöld. Vártuk az éneket. Egyszercsak a dallamra fűzve a szöveg: “Ó Sanyi, ide nem lehet rövidnadrágban bejönni. Ha jön a főpincér, baj lesz.”  Hát nem vártuk meg a refrént. Finoman felálltunk, és elsompolyogtunk a báli ruháért. A vendégek észre sem vették, én pedig szolidan megjegyeztem a pincérnek, szerény német tudásommal, hogy milyen jól énekli a zongorista ezt dalt. A pincér bólintott, megerősítette állításomat és hozzátette: Biztos a saját nyelvén énekli, nézzenek be este is, a zongorista itt lesz. Jó, majd jövünk – mondtuk.