Száraz Pál - Holdfényben

   Skót vagyok és Edinburghban születtem, ifjúságomat pedig Skóciában töltöttem. Ebben az időszakban gondtalan fiatalember voltam, és meglehetősen sokat szórakoztam. Nagyon sok barátom volt, akik állandóan meghívásokkal árasztottak el, s én minden efféle kérésnek szívesen tettem eleget. Így aztán az év nagy részét egyik vagy másik barátom házában, avagy vidéki birtokán töltöttem. Ekként kerültem el Glasgowba is, ahová Roland Brook hívott meg, kivel még az egyetemen barátkoztam össze.

   Rendezett, kifejezetten mutatós kastélyuk volt, ahol igazán jól érezhette magát a városi ember. Az ódon kastély hatalmas parkban állott, és a barna falak mentén évszázados fák bólogattak. Nappal horgásztunk vagy madarásztunk, este kártyáztunk. Ha nem volt más vendég, szűk családi körben, olykor pedig nagyobb társaságban. Három hónapig voltam Glasgowban, s ezalatt az idő alatt mindig sok vendég megfordult a házban. Két hónapi ott tartózkodásom után azonban szünet állt be a vendégek jövés-menésében. Egyszerre mintha mindenki elkerülte volna a házat. Néhány napig ez kellemes volt, de aztán unni kezdtük magunkat.

   Nem voltunk fényes hangulatban, amikor végre kellemes társaság állított be a kastélyba, ez felvillanyozott bennünket. Brook távoli rokonai érkeztek meg: egy mindenre kapható öregúr, egy szikár asszony és egy végtelenül bájos tizennyolc éves leány. Sylviának hívták e tüneményt – kék szemű volt, szőke, s olyan valószínűtlenül karcsú, mint egy selyemfonál. Ha nevetett – és gyakran fakadt önfeledt kacajra –, vérpiros ajkai közül kivillantak gyöngyfogai… Arca olyan volt, mint az elefántcsont, s ez a sápadtság még érdekesebbé tette őt. Bevallom, az első pillanatban beleszerettem.

   Anyja állandóan óvta, s mindig mellette volt. Ez elég kellemetlenül érintett, mert alig tudtam a lánnyal négyszemközt egy-két szót váltani. Azt is észrevettem, hogy Brook is érdeklődik szép unokahúga iránt, de ezzel nem sokat törődtem, mert barátomat – noha jóképű fiú volt – nem tartottam veszélyes riválisnak. Egy kicsit esetlen volt a nők társaságában.

   Sylvia – anyja állítása szerint – gyenge és sovány volt, s emiatt állandóan a hegyekben kellett tartózkodnia. Mindössze egy hétre jöttek Glasgowba, mert utána hosszabb időre Svájcba készültek. Én tehát ki akartam használni ezt a kis időt, s hevesen udvarolni kezdtem a szép leánynak. Brook is mindent elkövetett, hogy bizalmába férkőzzön, de megnyugodva láttam, hogy csekélyebb eredménnyel, mint én. A dolog azonban az éber és minden lében kanál mama miatt nehezen haladt. Három nap múlva azonban már eljutottam odáig, hogy Sylvia fülébe suttogjam szerelmi vallomásomat. A leány mosolygott rajtam, de azért látszott, hogy gondosan megformált szavaimat szívesen fogadja. Kereken kijelentettem, hogy akkor lennék a legboldogabb, ha legalább fél órán keresztül zavartalanul, négyszemközt beszélhetnék vele, amin először elnevette magát, majd elkomolyodva szólt:

• Tudod, hogy milyen a mama… Néha számomra is terhes az állandó aggályoskodása. Egész nap a nyomomban van, s minden pillanatban megkérdezi, hogy nem fázom-e vagy nincs-e melegem. Takarókat hoz, kabátot erőszakol rám. Emiatt aztán sohasem lehetek egyedül. Esténként a szobám ajtajáig kísér, s csak akkor megy el a folyosóról, ha úgy véli, hogy már lefeküdtem az ágyba.

   Mindenben igazat adtam neki, majd bátortalanul a következőket mondtam:

• Egy kis ügyességgel még a legéberebb mamát is ki lehet játszani… Nagyon kérlek, tedd meg a kedvemért…
• De hogyan? – kérdezte Sylvia, s látszott rajta, hogy komolyan eltűnődik e lehetőségen.
• Úgy, hogy ma este úgy teszel, mintha lefeküdnél, s ha meghallod, hogy édesanyád már eltávozott a közeledből, kisurransz a  szobádból, s lejössz a parkba. A három platánnál várlak!

   Sylvia habozott, majd mosolyogva válaszolt:

• Igazán kedvem lenne ezt egyszer kipróbálni!
• Próbáld meg! – bíztattam dobogó szívvel.
• Rendben van.

   Tovább nem beszélhettünk, mert máris feltűnt mögöttünk a zord mama, aki azonnal megkérdezte leányától, hogy nem ivott-e valami hideget, esetleg nem fázik-e.

   Este nagyon izgatott voltam. A vacsoránál úgy viselkedtem, mint egy tizennyolc éves diák, s tíz óra tájban illedelmesen visszavonultam a szobámba. A randevúra készülve izgatottan álltam az ablakomnál, majd amikor láttam, hogy az egész kastély elcsendesedik, nesztelen léptekkel kiosontam a szobámból, végigmentem a folyosón, majd néhány perc múlva a parkban voltam. Meghúzódtam a három platán árnyékában, és vágyakozó lélekkel vártam a leányt. Negyed óra múlva fehér alak tűnt fel a kastély lépcsőin. Azonnal megismertem őt, de nem mentem eléje, mert attól tartottam, hogy meglátnak. Lassú léptekkel jött lefelé a lépcsőkön, majd felém fordult… Léptei légiesen bizonytalanok, s kimondottan határozatlanok voltak. Minden pillanatban megállt és mereven nézett maga elé. Egyenes irányban felém tartott. A három platán és a kastély közötti szabad teret ezüstös fényével árasztotta el a hold. Jöttömben én kikerültem ezt a feltűnő fénytengert, attól félve, hogy a ház valamelyik ablakából esetleg meglát valaki.

   Sylvia azonban egyenesen nekiindult e holdfénytől megvilágított térnek. Ez egy kicsit megijesztett, mert féltem, hogy sokat ígérő randevúnkat megzavarja valaki… A leány aprókat lépkedett, ám amikor a fényözönbe került, hirtelen megállt. Felnézett az égre, s hosszan rámeredt a holdra. Eléje akartam menni, de nem mertem, kiáltani szerettem volna neki, hogy siessen az árnyékba, de féltem, hogy meghallják. És Sylvia csak állt és mozdulatlanul, mereven nézte a holdat.

   Törékeny lénye különös volt ott a holdfényben, vékony ruhája rátapadt karcsú testére, és a köztünk lévő távolság ellenére is feltűnt, hogy az arckifejezése szokatlanul merev.

   A holdfényben álló lányt figyelve furcsa érzéseim támadtak, szívem elszorult, és ámulatomban önkéntelenül a platánfának dőltem. Sylvia csak állt és továbbra is a holdat nézte. Aztán csendesen megfordult, és megindult vissza a kastély felé. A csalódás összeszorította a torkomat, és tanácstalanságomban mozdulni sem mertem addigi helyemről.

   A lány eltűnt a házban, és hirtelen úgy éreztem magam, mint akinek minden álmát lassú kínzással temetik el. Végtelen csend mindenütt.

   Felnéztem a lány ablakába, még mindig abban reménykedve, hogy csak visszament valamiért, s lejön hozzám. Percekig semmi sem történt, majd észrevettem, hogy a lány ablaka lassan kinyílik, s megjelenik benne az elefántcsontarc. Aztán rémes dolog történt: Sylvia felmászott az ablakpárkányra és fehér ruhájában ott állt a magasban! Megindult a keskeny ablakpárkányon…

   Ebben a pillanatban mindent megértettem. Egy holdkóros lány! Ez a felfedezés úgy ért, mint a mennykőcsapás. Megkövülten álltam a platánok alatt. A rémület és borzalom úgy belém markolt, hogy valósággal fizikai fájdalmat éreztem.

   A fehér alak lassú léptekkel ment a párkányon, s én nem tudtam levenni róla a szememet. Rettegtem, hogy bármelyik pillanatban leeshet, és a szemem láttára zuhan a halálba… Futni, sikoltani szerettem volna, de szinte megbénultam. Hosszú éveknek tűnő percekig tartott ez a borzalom, míg végül a hold, a nagy csábító segítségemre sietett: hirtelen felhők mögé bújt, s a következő pillanatokban mindenre sötétség borult…

   Csak a kastély falán, a párkány felett lebegett valami fehér folt. Amikor a szemem hozzászokott a sötétséghez, észrevettem, hogy Sylvia visszafelé tart, és nemsokára eltűnik szobájának ablakában. Többé nem jött ki, de én mégis hajnalig álltam a platán alatt és aggódva bámultam a fekete ablakra…

   Másnap délelőtt a vendégek csomagoltak. Mielőtt elutaztak volna, még sikerült beszélnem Sylviával. Mosolyogva nyújtotta felém kis fehér kezét, s mentegetődzve suttogta:

• Ne tartsál szívtelennek, én komolyan ki akartam hozzád jönni az este. Jöttem volna, de elálmosodtam, s korán elaludtam… Ugye nem haragszol rám?
• Dehogy! – legyintettem, összeszorítva a fogamat. Egy szóval sem említettem neki, hogy mit láttam az éjszaka.