„Aki magyar addig eszik, míg a koporsóba teszik”

   Szeretünk enni. Ehhez szerintem mindenkinek van egy sztorija. Rendre kiröhögjük a német háziasszonyt, aki 4 szelet húst vesz 4 darab vendégének, vagy aki maroknyi tésztát főz a vendégsereg levesébe. Eszünk iszunk ha öröm vagy bánat ér minket, ha összegyűlünk, vagy búcsúzkodunk.

   Már Anonymus is arról tudósít, hogy őseink minden győzelmüket napokig tartó evéssel-ivással ünnepeltek meg, sőt a lakomára az is elég ok volt, hogy megpillantsák óhajtott otthonukat, a Kárpát-medencét. “Magnum aldomas fecerunt” (Jó lakomát csaptak) – jegyezte fel Anonymus “aldomas”-t ír; a lakomát a magyarok sokáig “áldomásnak” nevezték, amely szóban benne van az “áld” ige, amely az ünnepi alkalmat jelzi.

   Európa minden népének feltűnt a magyarok étel-ital bősége; a magyarok evés-ivását a Nyugat ma is felháborító prédálásnak tekinti. Európa ugyanis a magyarok honfoglalása idején igen szegény volt, több helyen éhínség pusztított, a Kárpát-medencét viszont mindig a bőség és a jólét jellemezte. Ehhez járult hozzá őseinknek sok állata és fejlett földművessége, ami növelte ezt a bőséget. Egy Európát beutazó dominikánus szerzetes írta a középkorban, hogy “a magyar királyságot régente Moesiának és Pannóniának nevezték. A Moesia nevet az aratás eredményétől kapta, mivel gazdag aratásban bővelkedik, Pannóniának pedig a kenyér bősége miatt nevezték el. Legelőkben, kenyérben, borban, húsban, aranyban, ezüstben bővelkedik ez a föld, halakban pedig minden szomszéd országnál gazdagabb”.

   Így van ez máig is, csak fedezzük fel, használjuk ki, éljünk vele és vigyázzunk rá!