Ekkortájt, igy a tél elején, minden faluhelyen disznóöléseket tartanak. Ma már talán kevésbé honos ez a szokás, de még előfordul. Gyerekkoromban sokat jártam nagyanyámhoz, aki mindig készült a télre. Ekkorra az ól lakója is kellően meghízott, és a szívinfarktusban vagy koleszterin túltengésben való hirtelen elhalálozást elkerülendő, a nagymama gondosan megtervezte a halálát. Az én legnagyobb gondom a hajnali felkelés volt, mert ugyebár a kivégzések kora hajnalban tartatnak.
A böllér időben megjött, a társaság bátorságot merített két kupica pálinkából, és gyerünk az áldozatért. Az éhes állatot, mivel előző nap már nem kapott enni, kicsalogatták, és amikor a megfelelő helyen volt, rávetette magát a díszes osztag. A disznó eldőlt a túlsúlytól. A „sok lúd disznót győz” alapon megadta magát. A négy-öt férfi lefogta az állatot, a hivatalos szertartásmester pedig a nyakába szúrt. Persze, a disznónak. Az meg visított és halálhörgött. Nem volt pontos a szúrás, vagy gyengék voltak a pandúrok, sok vagy kevés volt a pálinka, de a halálraítélt kiszabadult. Felrúgta a vérfölfogó lábast a nagymamával együtt, felpattant és rohangászni kezdett az udvaron. Megszúrva, halálra rémülten, megjegyzem, jogosan, mert ugyebár ez várt rá, elszaladt a kertbe. Minél inkább meg akartuk fogni, annál inkább rohangászott. Mi legyen? Ha tovább hajszoljuk csak vadabb lesz. Így lehetet volna legalább vadhúsunk. Szét túrja a kertet! Várjunk míg megnyugszik! Adjunk neki enni! Mérgezzük meg! Hívjunk vadászt, aki lelövi! Jobbnál jobb ötletek. Végül kisütöttek a nagyok, hogy én, a hatéves gyerek vagyok a hibás, mert nem jól fogtam a farkát. Egyébként miért kunkori a disznó farka? Nagykoromban megtudtam. Szóval, végül az lett a döntés, hogy csak kapott valami sebet és majd elvérzik. Mikor már össze vérezte a kertet és tántorgott, akkor újra megrohantuk. Nem fértem ugyan a farkához, de megfogták, kimúlt, és még valami vért is sikerült a nagymamának fölfogni a véreshurkához.
Égett a szalma a perzselésnél, a hátát leterítették vizes zsákkal, a bőrt ugyanis le kellett adni. A földolgozás rutinszerűen megtörtént, a nagyok ittak még a pálinkából, elviccelődtek az versenyfutó kertidisznón, én pedig a friss töpörtyűt eszegetve megfogadtam: Legközelebb úgy fogom a disznó farkát, hogy az el nem szalad!
Nagyanyám azóta meghalt, eltelt pár évtized, a szokások megváltoztak. Az anyósoméknál még volt disznóölés, talán az utolsó a házban, ahová természetesen mi is hivatalosak voltunk. Ez már nem úgy zajlik, mint valaha. A disznóölő hozza a speciális fölszerelését: szögbelövő-szerű pisztoly a lelövéshez, gázpalackos perzselő, boncállvány a daraboláshoz, villamos húsdaráló a kolbászhoz, műbelek a boltból, speciális kések, fejszék. A hátsóudvaron ki van alakítva a vesztőhely. Szépen lebetonozva, folyóvízzel, elvezetőcsatornával, villannyal, feldolgozó kiskonyhával. A kivégzést persze ugyanúgy helyben kell megtartani. Nem kell hozzá sok ember. Ki kell hozni, a disznót a placcra és a „bérgyilkos” lelövi. Semmi cécó.
Igen ám, de ez a disznó nem akart kijönni az ólból. Valamit érzett. Vészjósló volt a hajnal. Az ólajtóban egy idegen ember. Nem kapott enni. Nagy a készülődés az udvaron. Megszeppent. Nem jött ki! Az após megelégelve ezt a disznóságot, kerített egy kötelet, a lábára hurkolta. Közösen megpróbáltuk kihúzni. Ettől még inkább megrémült és ijedtében lefeküdt. A majd két mázsás ártányt kirángatni szinte lehetetlen. Végül az ölő, mondom felkészült ember volt, az orrába akasztott egy horgot és szépen kivezette. Nem golyó általi halálra ítélte az elővezetett delikvenst, hanem egy modernebb módszer, villamosszék volt az ítélet. Persze nem pontosan, ugyanis van egy kétágú villaszerű szerkezet, amit a tarkójába szúr a disznónak, az megbénul és kimúlik. A szerkezetet csatlakoztatni kell a hálózathoz és működik. Állítólag nagyon humánus. A moslékkal nem etetett vidám Európa uniós disznók ma már csakis igy hunyhatnak el! Szóval igy is történt. A villát beledöfte a tarkójába, az meg elkezdett rázkódni. Ugyanebben a pillanatban az anyós, aki a stekker mellett állt, így szólott: Mi ez a kábel itt? Még valakit agyoncsap az áram! Kihúzta! A disznó félig megcsapatva árammal fölriadt és szó szerint remegve, villával a nyakában, a kábelt húzva elszaladt. Szerencsére nem támadott. Gyilkos tekintettel nézett a hóhérra. Aztán félig elkábulva, villanyvillával a hátában fölmérte kilátástalan helyzetét, és ijedtében gutaütést kapott.
A kolbász pikánsra sikeredett, mert beledőlt a csípős paprika, kolduskása mindenkinek jutott, a férfiak berúgtak, a disznó meg ott feküdt darabokban a nagyasztalon.
A falusi disznóölés történeteknek se szeri, se száma. Hangulata ma is kedves emlékeket ébreszt bennem, ha az asszony elküld a boltba két kiló karmonádliért.
Menü |