Tragikus béke a háború után Megemlékezés Hidaskürtön

   Az a mai nemzedék, amely most jár alapiskolába, a háborúról csak a történelemórán hall, és otthon, a dédszülők és nagyszülők emlékezéseiből. Futnak az évtizedek, fakulnak a fájdalmas emlékek, ám örökre megmarad a fájó, marcangoló, embert emésztő kérdés, hogy miért, miért, miért? Miért velünk és miért ilyen kegyetlenül, szívtelenül, embertelenül? Egyáltalán, hogy történhetett ez meg a 20. század derekán, itt, Európa kellős közepén, és akkor, amikor a világégés végre hamujába hamvadt és „állítólag“ béke lett. Hát itt, mifelénk mi lett?

   Magyar hazánk helyett egy új ország, baráti jobb helyett féltékeny acsarkodás, demokrácia helyett diktatúra, megértő együttélés helyett elutasítás, a biztos jövő helyett bizonytalanság, a szeretet helyett gyűlölködő viszály, és a legeslegrosszabb politikai döntés: a kitelepítés, a lakosságcsere. Indultak a marhavagonok Csehország és Magyarország felé.

   Innen, a mátyusföldi régióból sokan megszenvedték a hontalanság éveit: se itthon, se otthon. Kiszolgáltatva tehetetlenül, könnyek között vergődve az igazságtalanság fojtogató kényszerében. Csomagolni, rakodni, pakolni kellett – mert a miénk mostantól a másé.

   2017-et írunk, hét évtized választ el az akkori történésektől, a mai falu emlékezik.

   Május 27-én, szombaton, Hidaskürt szíve a régiekért dobbant: azokért, akik átélték és elviselték a kitelepítés poklát és hurcolták lelkükben a fájdalmas veszteséget, szeretett szülőföldjük hiányát.

   Először istentiszteleten adóztak emléküknek, majd az emlékmű leleplezése és felszentelése következett. Délután a helyi kultúrházban az alapiskola tanulói adtak műsort, irodalmi színpadképekben megjelenítve a múltat. Egy család, egy fiatal pár kereste a boldogságát az ellenséges politikai viszonyok között. Mi lesz az életünkkel, mi lesz velünk, hogyan maradhatunk együtt? Megható bizakodást fájdalmas elválás követett. Reménykedés, hogy lesz majd visszatérés.... Bizony, nem lett se kártalanítás, se bocsánatkérés, se visszatérés.

    A régiek így üzentek: nem törünk meg, a fájdalom ellenére talpon maradunk, azért is megmaradunk. A mai kis színészgyerekek fentről a színpadról ugyanezt üzenték: büszkén, becsületben, hitben, reményben, szeretetben járjuk tovább utunkat, ám soha nem felejtjük el azokat, akiket válaszút elé állítottak választási lehetőség nélkül, mindössze egy fehér lappal.

    Megható és szép előadást láttunk, gyönyörű énekeket hallgattunk. Köszönjük a fellépő gyerekeknek és az őket felkészítő három pedagógusnak. Presinszky Király Ágnes, Losonszky Kinga és Galambos Barbara úgy tanított regionális történelmet, dalokat és táncot, hogy magyarországi vendégeink és az egész falu meghatottan mondta: szép volt, nem felejtjük el!