Összes cikk ebben a kategóriában  Összes cikk ebben a kategóriában
<<  20/295 >>

Amikor a koronavírus ránk kacsint

1.7.2021 08:59 | Birkus Magda Tardoskedd

   Hogyan legyünk covidosok? Lehetőleg sehogyan, de ha biztosra akarunk menni, kerüljünk kórházba. Viccnek is rossz, de valóságnak még rosszabb.

   Mi is így jártunk. Amióta covid-helyzet van, 83 éves édesanyám szinte ki sem mozdult otthonról. Egy kertes családi házban ez persze távolról sem olyan borzasztó. A telefon pedig működik. Minden előírást, ajánlást betartottunk. Maszk, fertőtlenítés, vitaminok... Mióta elkezdődött a tesztelés, egyiket sem hagytam ki. Fiam, aki maga is ápoló és hónapokig egy pozsonyi kórház covid-osztályán szolgált, méginkább elővigyázatos volt, hiszen közelről látta, hogy mire képes ez a vírus. Őket állandóan tesztelték és az elsők között oltották be. Azt hittük, hogy mi biztonságban vagyunk. És lehettünk is volna, ha...

   Édesanyám február elején enyhe szélütéssel került be a járási kórházba. Már ez a diagnózis is hihetetlen volt. Tíz napig volt bent. Covid-vészhelyzet, háborús állapotok, a végtelenségig beterhelt személyzet... akárhogyan is, a világon mindent megtettek érte. Meggyógyították, rendbehozták ... a kedves, huszonéves rehabilitációs nővérke, aki még szombaton is ott volt vele, másnapra belázasodott, kiderült, hogy covidos. Ezután három nappal közölték az anyuval, hogy mehet haza. Ennek nagyon örült, de rögtön kérte, hogy teszteljék le, mert a tornáztató nővérke beteg, és pár napja együtt sétáltak a folyosón... Sajnos, nem tesztelik le, mert tesztelés csak pénteken van, ma pedig szerda... érez valami tünetet? .. nem, de mit kellene éreznem? ... azt nem mondhatjuk meg, mert akkor érezné...!

   Hazaengedték teszt nélkül. Itthon volt. Látszólag nem volt az égvilágon semmi baja, ült a konyhában mosolygósan, jókedvűen, az arca kisimulva, gondoltam, öt évet simán letagadhatna, nem is igaz, hogy szélütése volt....  Én meg jöttem-mentem mellette maszkban. Az az elmaradt tesztelés nem hagyott nyugodni. Másnap már levettem a maszkot, semmiféle covidos tünet, akkor meg minek. Harmadnap egy kicsit náthás lettem. Nincs lázam, nem érzem rosszul magam, csak két-három papírzsebkendővel több kell. Anyunál meg kezdődött  az allergia. Millió kiütés az egész testén. Nem baj, majd átmegy, ilyen már volt, van kenőcs, tabletta, lényeg, hogy nem lázas, nem köhög.... Igaz, hogy gyenge, folyton fekszik, mindig fáradt....de hát 10 nap kórház után!? Én sem köhögök, és még csak fáradt sem vagyok. Az allergia nem múlt el, hanem egyre rosszabb lett, feldagadtak a szemei, az arca: nem jó ez így, szakorvos kell, bemegyünk. A bőrgyógyász a kórházban rendel. A bejáratnál tesztelnek. Belépés kizárólag negatív teszttel. A kilépés már sajnos bizonytalanabb. Végtelenül rendes falubéli mentősünk gyorsan kerít bentről egy tolószéket, és megyünk az ablakhoz. Nővérke leveszi a mintát. Tulajdonképpen mi a panasz? - kérdezi, mert hát akinek nem feltétlenül szükséges, az inkább ne jöjjön. Elmondjuk, közben várjuk az eredményt. Nővérke kettőt fordul, rám néz és kérdezi: van valamilyen tünete? Gondoltam, rutinkérdés. Rutinosan válaszolok: nincs. Mert hogy maga pozitív! – néz rám komolyan. Mi? ...mi vagyok? ... Még egyet fordul és folytatja: és a hölgy is pozitív! Gyökeret eresztek a betonba. Állok és nézek. Nézek? Bámulok rá tátott szájjal, mint borjú az újkapura. Ez csak a maszk miatt nem látszik (minden rosszban van valami jó). Anyu meg sem szólal. Kapunk a csuklónkra egy-egy piros „karperecet”. Békeidőben ilyeneket a fesztiválokon osztogatnak, manapság a covidosokat jelölik meg vele. Nővérke együttérző, megsajnál minket: ha az idős hölgy rosszul van, ha szédülne, ha bármi... akkor természetesen bemehet, felhívom a doktornőt...  Végre szóhoz jutok: nem, köszönjük, talán mégis hazamegyünk... Gondolkodás nélkül fogom meg a tolókocsit és megyünk a bejárat előtti részbe. Tovább nem mehetünk, de legalább ne fázzunk. Megkeresem a telefonomat, sikerül kézben tartanom, nem ejtem le. Hívom a mentősünket, hogy a következő fordulónál álljon meg értünk és vigyen haza, mert ez van!

   Hazafelé ketten ülünk csendben a mentőautóban. Covidosok vagyunk! Még mindig nem hiszem el. Otthon végigtelefonálom a fél napot. Hívom a körzeti orvost, a munkaadómat, „itthoni” fiamat, budapesti fiamat és menyemet, külföldön élő húgomat és mindenkit, akinek tudnia kell. A körzeti orvos nővérkéje őszintén megrémül. Elmondja mit kell tennem és milyen vitaminokat kell még beszereznem... szedjétek, vigyázzatok, mindenki nem halhat meg...!!! (sokan meghaltak minálunk a télen covidban. Sok 80 év feletti, de jóval fiatalabbak is). Nem, persze, hogy nem halhat meg mindenki, mi sem fogunk! Igyekszem még pozitívabb lenni, ha már amúgy is az vagyok. Két nap múlva felhívnak a covid-centrumból. Érdeklődnek: mit érzek, milyen tünetem van. Semmilyen. A kedves női hang azért figyelmeztet: nem szabad lebecsülni, gyakran 5 nap elteltével jelentkezhetnek a súlyos tünetek. Ezt nem kellett volna mondania! Számolom a napokat. Teljen már el az az ötödik nap is! Ha akkor sem kezdek fuldokolni, talán kint vagyok a vízből. Tulajdonképpen a világon semmi bajom, még csak a fejem se fáj, végzem a mindennapi szokásos teendőket. Anyunak sincs semmi látványos tünete. Csak mindig álmos, alig bír pár lépést tenni. Az allergiája – mintha tudná, hogy rosszabb is jöhet – lassan visszahúzódik. Most ott lakom nála. Egyrészt amúgy is fokozott gondoskodásra szorul, másrészt meg együtt karanténozunk. Ezerszer csörög a telefon. Érdeklődnek, biztatnak, tanácsokat adnak, féltenek mindkettőnket. Van, aki naponta telefonál. Ez nagyon jó érzés. Öt teljes napig ki se mozdulok a házból. Legfeljebb a balkonra megyek ki. Akkorra már nem érzek semmi illatot, szagot és nem érzem az ízeket sem. Más bajom nincs. A fiamnak telefonon „leadom a rendelést”, megveszi, áthozza, leteszi az ajtó elé és elmegy. Én pedig behozom. Szinte felesleges főzni. Anyunak nincs étvágya, nekem meg minden fűrészpor ízű.

   A hatodik napon jött az a rosszabb. Anyu lehunyt szemmel fekszik. Csendben pucolom a krumplit a konyhában. Csöng a telefonja, ugrom, felveszem, de akkorra ő is mozdul. Rozika néni, a régi barátnő hívja. Átadom neki. Nyújtja a kezét, átveszi. Kimegyek a szobából, beszélgessenek egy kicsit. Pár perc múlva szólít. Mond valamit – olyan furcsán – és adja át a telefont nekem. Rozika néni rémült hangja: lánkám, mi van az anyukával? Nem értem, hogy mit mond? Mi van vele? Összeugrik a gyomrom, torkomban gombóc. Csak aludt, Rozika néni, most ébredt fel, talán azért .... gyorsan befejezem a beszélgetést, leteszem és rohanok be hozzá: Mami, hogy vagy? Azt akarom, hogy válaszoljon, beszéljen. Értelmesen néz rám és válaszol... keverednek a hangok, kétségbeesetten igyekszik, hogy ki tudja mondani, amit akar, de nem tudja. Jézusom! Egy következő szélütés? Ülj fel, nézz rám, fogd meg a kezem, szorítsd meg, mindkét kezem szorítsd! Értelmesen csillog a szeme, teszi, amit mondok, szorítja a kezeim, nézem a szabályos arcát... nincs eltorzulva. Kérem, hogy álljon fel! Megtartják-e a lábai. Igen, de beszélni nem tud. Nem tudja kimondani a szavakat. Hívom a mentőt, elmondom, mi történik. A tárgyilagos, nyugodt női hang egymás után teszi fel a kérdéseket, majd közli, hogy a mentő jön, de valószínűleg csak később, mert minden autó kint van. Elmondja, mit tegyünk. Összekészítem a kórházas táskát, minden papírt, igazolványt, gyógyszereit. A fiam – maszkban-kesztyűben – 10 percenként méri a vérnyomását, vércukorszintjét. Az értékek többé-kevésbé rendben vannak. Végre itt a mentőautó. Covidos beteghez jönnek, a három mentős talpig beöltözve. Alig férnek el a nagy, műszeres táskáikkal a kis betegszobában. Teszik a dolgukat, meg nem állnak egy pillanatra se. Anyu maximálisan együttműködik. Mikor kérdezik a nevét, minden erejét összeszedve ki tudja mondani. Aztán kiviszik, berakják a mentőbe, leveszik a mintát egy antigén gyorsteszthez, de már csukják is a kocsi ajtaját  és indulnak. Ácsorgok a mentő mellett, majd bámulok utána, nézem, ahogy elviszik és teljesen hihetetlen ez az egész.

   Drága Rozika néni! Azzal a hívással talán az életét mentette meg. Sosem felejtem el!

   Késő délutánra érem el telefonon a kezelőorvost. Nem szélütés, hanem tüdőembólia. A covid, az az átkozott covid! Fent van a covid-osztályon. A világon mindent megtesznek érte és mindegyikükért. Maximális gondoskodás, gyógyszerek, infúziók, ami van, ami elérhető, minden megkapnak. Pedig a covid-osztály a pokol tornáca – ezt már az anyu mondja. Rohamosan javul az állapota, a beszédkészsége. Azt mondja, hogy ez egy rettenetes hely. Ide senki ne kerüljön. Mert napközben sem egyszerű elviselni, naponta hallják, ahogy elzörög a folyosón a kocsi, amin a halottakat szállítják el. De este, éjjel, abban a csöndben hallani a súlyos betegek hörgését, és azt az iszonyatos fuldokló köhögést, amilyet elképzelni sem tudott addig. A 10. napon jöhetett haza. Már negatív teszttel.

   Meggyógyult, teljesen rendbe jött. Meggyógyították, megtettek mindent, amit csak tudtak. Sosem fogjuk megérteni, hogy miként követhettek el akkora hibát, hogy először hazaengedték teszt nélkül, covid-pozitívan. 83 éves és értelemszerűen én sem vagyok már „sűdőlánka” (ahogy mifelénk mondják), rámehettünk volna mind a ketten.

   Túléltük. A koronavírus ránk kacsintott, de végül meggondolta magát és továbbállt. Sose jöjjön vissza!

Fényképgaléria


Ossza meg ismerőseivel
Facebook  Twitter  Google  LinkedIn  Pinterest  Email  Print

Hozzászólások

Hozzászólás hozzáadása

Ehhez a cikkhez még nincs hozzászólás
Hozzászólás hozzáadása
Név *:
Szöveg *:




 
Összes cikk ebben a kategóriában  Összes cikk ebben a kategóriában
<<  20/295 >>

Ez az oldal cookie-kat használ, melyekkel még hatékonyabb szolgáltatásokat nyújthatunk. További információkért olvassa el, hogy használjuk a cookie-kat
EGYETÉRTEK    Elutasítom