A VÁG MELLŐL A SZAHARÁN TÚLRA

2005-ben egy csapat vakmerő kalandor elindult Budapestről, hogy megmutassa a világnak, a Dakar-rali útvonalának végigautózásához nem kellenek felkészített terepjárók és elrettentő költségvetés. A sajtó először a “szegények Dakarjaként” emlegette, majd néhány évvel később a világ legnagyobb amatőr ralijaként írtak a Budapest – Bamako túráról.

2025 januárjában ismét elindult egy csapat, hogy megküzdve a távolsággal, az időjárás és a terep viszontagságaival, tapasztalatot és feledhetetlen élményeket szerezzen. Az izgalmas út egyik résztvevője a hosszúfalui származású, Pereden élő Fótyi Gábor volt.

Egy mátyusföldi a világ leghosszabb amatőr raliján

Mit kell tudnunk erről a nem mindennapi, szép hagyományokkal rendelkező túráról?

   Nem kimondottan motorosoknak találták ki, sőt, elsősorban inkább autókkal indulnak rajta, mert nagyon hosszú távokat kell naponta megtenni, akár 700 kilométereket is. Kezdetben évente, az utóbbi időben kétévente rendezik meg, majdnem mindig változó cél helyszínnel, mivel az eredeti végcél – Bamako (Mali) – pillanatnyilag nem biztonságos.  A ralit egyébként azzal a céllal találta ki megálmodója, Szabó Gál András, hogy tisztelegjen a Párizs-Dakar rali előtt. A 2025-ös túrát jubileuminak szánták, mivel 20 éve indult az első. 

A 2025-ös Budapest – Bamako rali résztvevőinek összetételéről, az egyes kategóriákról, magáról az út egyes szakaszairól kérdezném.

   A január 17-én Budapestről rajtoló és február 2-án Gambia fővárosában, Banjulban            végződő túrán 86 autó és 7 motoros vett részt két kategóriában. Ebből 20 autó és 6 motor a versenykategóriában, a többi a túra kategóriában indult. Az út nagy részét aszfalton vagy könnyű terepen tettük meg, a versenyútvonal túlnyomó része pedig az aszfaltutakon kívül, dűnék között, sziklás terepen vezetett.

   A résztvevők többsége magyar volt, de nagyon sok külföldi - lengyel, horvát, cseh, belga, német, litván, lett, norvég, szlovák és szerb csapat is indult idén.

   A startceremónia január 17- én volt Budapesten, ahol a mezőny nagy része megjelent, a többiek (főleg a külföldiek) rögtön a marokkói Tangier kikötővárost vették célba. Mi a ceremónia után feltettük a motort egy utánfutóra és két barátommal levezettünk Genovába, ahol 18-án felszálltam egy Tangierba tartó hatalmas kompra, a barátaim pedig hazahozták az autómat és az utánfutót. A kompon ott volt a bamakós mezőny jó része, úgyhogy ott rögtön lehetett is ismerkedni, információkat gyűjteni. Volt rá idő, mert a komp 49 óra alatt érte el Tangier kikötőjét, 20-án este. A rally pedig 21-én korán reggel indult az első, 708 km-es szakasszal.

   Marokkó északi része hegyvidék, ott sokat mentünk aszfalton, mert az volt a cél, hogy a lehető leghamarabb lejuttassák a mezőnyt Fekete-Afrikába. Marokkó déli része már sivatagos, ott már a tengerparton és a dűnék között táboroztunk.

   Mauritániában is volt dűnés táborozás, illetve aludtunk az óceán partján is.

   Szenegálban sok helyen a szavannán át vezetett az út, főleg a versenyzőknek, de aludtunk a majomkenyérfák alatt is, távol minden településtől. Gambiában szintúgy.

Gondolom, ennek a motoros túrának is megvannak a maga szabályai a nevezéstől kezdődően a hazaérkezésig. Melyek a legfontosabbak?

   Indulás előtt kaptunk egy itinert, vagyis útvonaltervet, amit mindenki a fejébe vésett. Abból megtudhattuk, mi vár ránk naponként, mely pontokat kell vagy lehet érinteni, hol lesz az esti tábor, illetve a szállás, hol és mikor lépünk át határon, és még sok egyéb hasznos és létfontosságú információt tartalmazott. Kaptunk továbbá számos egyéb dokumentumot is (pl. egészségügyi tanácsadót, a határok átlépéséhez szükséges különböző nyomtatványokat a járművekhez), illetve az itinerben szereplő GPS pontokat egy importálható csomagban, amit egy speciális offline navigációs applikációban elmentve tudtunk használni a navigáció során, internet nélkül. Ezek a dokumentumok nagyban megkönnyítették a boldogulásunkat, tájékozódásunkat.

   Mi késztet egy mátyusföldi fiatalembert egy ilyen időben hosszú, távolságban nagy, fizikailag és szellemileg megterhelő, veszélyes és viszonylag drága útra?

   Kalandvágy és kíváncsiság. Gyerekkoromban hosszúfalui barátaimmal minden összefoglalót megnéztünk a Párizs-Dakar raliról, amely akkoriban éppen ezeken az óriási területeken, ezeken az országokon haladt át. Természetesen mindannyian arra vágytunk, hogy legalább egyszer eljuthassunk ide, és saját bőrünkön tapasztaljuk meg, milyen is a szaharai homok tapintása, milyen a napfelkelte a sivatagban, milyen érzés felülni a motorra és indulni tovább. Egy gyerekkori álmomat sikerült teljesíteni ezzel az úttal.

   Ami a veszélyeket illeti: Mivel bizonyos napokon nagyon hosszú szakaszokat kellett megtennünk, fokozottan kellett ügyelni arra, hogy elegendő benzinünk legyen. Nyugat-Szaharában nagyon gyér a kúthálózat, és ahol van kút, ott is inkább gázolajat árusítanak, benzin sokkal ritkábban. Előfordult, hogy egy kisvárosban csak a hatodik benzinkútnál tudtunk tankolni, az utolsónál 200 km-es körzetben. A navigációnk szerencsére tartalmazta a komplett kúthálózatot.

   Fekete-Afrikában, ahol nem ritkán 35-38 fok a levegő hőmérséklete, a vízfogyasztásra kellett fokozottan figyelni. Velem is előfordult a szavannán, hogy hiába igyekeztem egész nap eleget inni, mire délután beértem a táborba, már alig bírtam a lábamon állni, úgy kiszáradtam. A verseny kategóriában induló egyik motorosnak a nap folyamán elfogyott a vize, mert keveset vitt magával, defektet kapott, amit javítókészlet híján nem tudott megcsinálni, és valahol a szavanna közepén rásötétedett. Az volt a szerencséje, hogy épp volt mobil térerő a környéken, így a szervezők megtalálták és behozták éjjel. Úgy tudom, a következő futamokon a sivatagi etapokra a motorosokat már csak párokban engedik majd versenyezni.

   Afrikában sötétben vezetni eleve veszélyes, mert sok autó és kamion nincs kivilágítva, az emberek össze-vissza mászkálnak az úton a falukon kívül is, bárhol feltűnhetnek, nem beszélve az állatokról (teve, kecske, szamár, varacskos disznó, tehén, minden régióban más bóklászik éjjel az úton), Afrikai nagyvárosban sötétben vezetni pedig egy külön történet. Aki volt már afrikai országban az tudja, hogy milyen kaotikus a forgalom. Sötétben még rosszabb, mivel nem szívesen világítanak, és semmilyen szabályt sem tartanak be.

   Az intiner orvosi ajánlásokat is tartalmazott az oltások felvételére. Én korábbi felvidéki bamakósok javaslatára egy pozsonyi, külföldi betegségekre szakosodott klinikára mentem el, ahol összeállítottak nekem egy oltáscsomagot, amit december-január folyamán fokozatosan be is adattam magamnak. Az út során nagyon kellett vigyázni az ételekkel, a kezeket tisztán kellett tartani, és vizet sem lehetett akárhonnan inni. Engem szerencsére elkerültek a gyomorpanaszok, de voltak, akik nagyon rosszul lettek. Szenegál és Gambia pedig már aktív maláriás övezetek, ott malária ellenes gyógyszert kellett szedni. 

Melyek voltak a túra legszebb és legkellemetlenebb élményei? Mi teszi feledhetetlenné és egyedivé az efféle izgalmas és küzdelmes kirándulást?

   Sok szép élményem volt, sok pillanat és kép villan be a kérdés kapcsán: például, amikor az Atlasz-hegységből lefelé motorozva láttam a naplementét, vagy Dél-Marokkóban a kacskaringós dombok közül kiérve elénk tárult a beláthatatlan homoktenger, egy hatalmas síkság, amit egy nyílegyenes autóút vág ketté, vagy amikor megláttam a Szahara dűnéit, amint beleérnek az Atlanti-óceánba. És mi a dűnék közötti úton kerülgettük a tevéket. Vagy amikor Mauritániában a dűnék közötti táborban reggel kiléptem a sátramból, és éppen velem szemben kelt fel a nap. Délebbre, Szenegálban és Gambiában is voltak ilyen emlékezetes pillanatok. Voltak vicces élményeim is. Észak-Marokkóban gólyákkal találkoztam, este hívtam haza a gyerekeimnek, hogy megtaláltam a gólyákat, akik a téli szünetüket töltik itt.

   Amit viszont mindenképp meg kell említenem, az a mezőnyön belüli összetartás és bajtársiasság volt. Szinte kivétel nélkül mindenki segített mindenkinek. Ha valaki a meghibásodott járművét szerelte az út szélén, az arra haladók megálltak megkérdezni, tudnak-e segíteni. A táborban vacsorára invitáltuk egymást, vagy egy kávéra, kupicára. Ha valakinek gyógyszerre volt szüksége, biztosan kapott valakitől. Számomra ez volt az út legmeghatóbb és legemberségesebb élménye. Vadidegen emberek napokon belül családdá szerveződtek.

Az esemény humanitárius jelleggel is bír, a 2025-ös futam milyen segítséget vitt az afrikaiaknak?

   A szervezők központilag is indítottak gyűjtést sportszerekre, egészségügyi segédeszközökre, de egyéni gyűjtésekre is bátorítottak a résztvevőket. Az adományokból egy új kút ásását finanszírozták a gambiai Janjanburehben, a mozgáskorlátozottak megsegítését Gambiában, valamint több iskola felszerelését Szenegálban, Gambiában és Mauritániában.

A nagy távolság miatt a hazajövetel is igényes feladat. Gambiából milyen út vezetett hazáig?

   A célbaérés előtt már elkezdődött a szervezkedés, ki akarja eladni ott a járművét és hazarepül, illetve ki szándékozik visszajönni vele és mikor. Én természetesen a jármű hazahozatala mellett döntöttem 3 autós és egy motoros csapattársammal közösen. Február harmadikát pihenéssel és készülődéssel, tervezéssel töltöttük. Mindössze 4 napunk volt visszaérni Tangierbe, ami Banjulból 3300 km, így ezt a távot kellett valahogy beosztanunk. Negyedikén hajnalban el is indultunk, Nouakchott, Dakhla, Agadir városokban szálltunk meg egy-egy éjszakára, így értünk be február 7-én délután Tangierbe. Másnap komppal értük el a spanyol partokat, Malagában leadtuk a motorokat egy cseh-szlovák motorok kölcsönzésével foglalkozó cégnek, mi pedig repülőre szálltunk. A járműveink másfél hét elteltével érkeztek meg. 

Hogyan érzi magát sokezer kilométer megtétele után újra otthon?

   Jó újra itthon lenni. Már nagyon hiányzott a családom. Napi szinten ugyan tartottuk a kapcsolatot, de azért az nem ugyanaz. Sok mindenről mesélek majd a gyerekeimnek. Szeretném, ha tudnának arról, hogy teljesen más világokban hogyan élnek gyerekek. Látva az ottani nyomort és nincstelenséget sokszor eszembe jut, hogy mennyire nem becsüljük azt, amink van, és gyakran elégedetlenkedünk fölöslegesen. Ott, a szavannán, a reggeli táborbontáskor az afrikai gyerekek összeszedték az üres műanyag flakonokat, mert nekik még az is érték. Vizet tudnak benne tárolni, nem kell olyan gyakran elmenniük az akár kilométerekre levő kútig. Becsülni tudják a legkisebb dolgot is. Ha csak ez lenne a túrán szerzett egyetlen tapasztalatom, már akkor is megérte.