Miért vagyunk mi szeli bicskások?

   Danajka Lajos

   Miért vagyunk mi szeli bicskások?

   A régióban sok falunak ismert a ragadványneve, így bátran mondható, hogy a "szeli bicskások" kifejezés alatt általában a felsőszelieket értik. Ennek a kevésbé hízelgő jelzőnek azonban hosszú története van. Danajka Lajos, a Dudvág menti falu krónikása sok utánajárással gyűjtögette az anyagot, beszéltetett idős embereket, míg 2011-re összeállt a kép, miért is nevezik a szelieket bicskásoknak.

   A szerző az előszavában részletesen elmeséli, hogyan is került sor ennek a könyvnek a megírására. Noha igazi lokálpatriótaként sok érdemleges tényt összegyűjtött Felsőszeli történetéből, a bicskás legények több évtizedes virtuskodásának megírásához egy iskolás fiú ártatlan kérdése is elég volt. A helyi alapiskolában tartott rendhagyó történelemóra végén szegezte neki a kérdést a fiú: - Miért vagyunk mi szeli bicskások? Ez a kérdés indította el édesapámat, hogy kutakodjon a még fellelhető emlékek és a levéltárak anyagai között. Célja az volt, hogy tisztázza a ragadványnév eredetét, kialakulásának körülményeit. A kötet nem a vádaskodást, az ítélkezést szolgálja, hanem az utókornak az elérhető adatokon keresztül megrajzolja azt a faluképet, azt a társadalmi hátteret, melyben a fiatalok bizonyos ünnepeken elveszítették józan értékítéletüket, s a bicskával vettek elégtételt vélt vagy valós sérelmeikért.

   Mivel ezek az események sokszor vérbe fulladtak, hamarosan elterjedt Felsőszeliről, hogy itt bicskások élnek.

   A kézirat 2011 elejére elkészült, azonban a szerző halála miatt csak 2019-ben jelent meg posztumusz. Mintegy kései adósságtörlesztés édesapám emlékének, illetve azon fiatalok felé, akik érdeklődnek a falu eddig kevésbé feltárt történelme iránt. A borító Takács János munkája, a kötet Érsekújvárban jelent meg a Merkur Nyomdában.

   Az alapos korrajzot képek is kiegészítik, mindemellett sok érdekes esetet olvashat az érdeklődő. Az adatközlők visszaemlékezéseit nyelvjárásban rögzítette. A bírósági végzések, jegyzőkönyvek másolatban láthatók a Függelékben. A szerző által feltárt esetek /bizonyára még lehetne tovább is kutatni/ megrendítőek, a mai ember számára viszont tanulságul kell szolgálniuk. Az erőszak, a kivagyiság, a rátartiság nem vezet jóra. Családi tragédiák egész sorozata ment végbe az itteni emberek több generációján is. Érdekes az egyházi képviselők igyekezete, hogy békét hozzanak a falu közösségébe. Sajnos a szép szó és a jó példa nem segített a virtuskodó fiatalokon. Hírük hamarosan elterjedt a vidéken, s még a leventék idejében is úgy ismergették egymást a táborban, mint a "szeli bicskások".

   A mintegy száz évvel ezelőtti események közzé tétele a tisztánlátást segíti elő, hiszen az évek során a jelző jelentése pozitív lett. Már nem szégyenkezik senki e név hallatára, sőt a falu zenész fiataljai Bicskás zenekart alapítottak, az amatőr színészek pedig Bulibicska néven viszik az itt lakók hírét a világba.

   Ajánlom elolvasásra e könyvet, hogy jobban megismerjük a múltunkat, tudjunk válaszokat a kérdéseinkre, mi miért történt, s le tudjuk vonni a tanulságokat. A kötet megvásárolható Végh Piroskánál a Felsőszeli Községi Hivatalban, és e sorok írójánál.

   Részlet a könyvéből

   A kocsmázás szélesebb kialakulását szemléletesen mutatja az a tény, hogy amíg a régiek megelégedtek egy kocsmával és egy pálinkaméréssel, az új nemzedéknek már hét kocsmára volt szüksége, ahol kitombolhatta magát. Csupán Főszegen három kocsma várta a legényeket. A falu egyik legrégibb utcájában, Nagyvecsén kettő, Kertalatt szin­tén kettő kocsma kínálta borát a szomjukat oltani kívánó legényeknek. 1870 után a kocsmákban lassan kialakult a törzsvendégek köre.

   A kocsmai kecskelábú asztalok mellett gyakran összeült 15-20 legény és szólt a nóta. Jaj volt annak, aki ezt megzavarta!

   Egy-egy kocsmában külön szórakoztak a volt nemesek és virilisták, vagyis a legtöbb adót fizetők, akik a községi elöljáróságba választás nélkül is bekerülhettek. Ők adták a testület 50 %-át. Külön kocsmájuk volt az iparosoknak, a kisparasztoknak, a napszámosoknak, külön a béreseknek. De ha valamelyik kocsmában mulatságot rendeztek, oda mások is elmehettek.

   A polgáriasodás felé hajló módosabbak mindig kötekedő, öntelt társasága mindenkivel szemben megvető előítélettel élt. Lenéző modoruk még az idegeneket sem kímélte. A szomszédos községekbe, vagyis Tallósra, Vezekényre, Kürtre ők csak azért nem jártak lányokhoz, mert azokat magukhoz nem illőnek, tehát szegényebbeknek tartották. A tallósiakra azt mondták, azok nem is legények, mert kalappal verekesznek.

   Tehát a verekedés "művészete" Szeliben már a korai időkben is kiforrott, egyfajta bevett szokássá fajult. Ebből is fényesen kiviláglik ennek a hangadó legénytársaság­nak a gondolatvilága, miként is kell a vitás kérdéseket a legények közt levezetni. Azt tartották, az nem is legényvirtus, ahol a verekedésben nem folyik valakinek legalább az orravére.

   Ha nem közibük való tévedt be a kocsmába, nekiálltak:- Igyál, pajtás, mert ha nem iszol, kapsz, de ha iszol, akkor is kapsz!

   Vagy rárivalltak: -Nem tudod, hol az ajtó? Kívül tágasabb! Ha nem ment, minden teketória nélkül kidobták.

   Az alábbiakban egy szemtanú mesél el egy esetet, amikor idegen legény találkozott a szeliekkel.

    "Gyakran szállítottak gabonát a legények Pozsonyba. Útjuk közben a szokott helyeken megpihentették az ökröket. Az egyik ilyen pihenő alkalmá­val Püspökin szóváltásba keveredtek, aminek verekedés lett a vége. Legényeink a verekedésben, szégyen ide, szégyen oda, alul maradtak a "sok lúd disznót győz" mondás alapján. Történt később, hogy a faluból az egyik lány megismerkedett egy püspöki legénnyel, akit meghívott magukhoz búcsúra. Hiába szabadkozott a legény, hogy nem szeretne találkozni az ottani bicskásokkal, a lány addig győzködte, hogy nem olyan rosszak a szeli legények, mint amilyen hírük járja, semmivel se vadabbak, mint a püspökiek, hogy végül a legény kötélnek állt.

   - Elmegyünk még a mulatságba is!-, bíztatta a lány, csak arra ügyelj, ha kikezdnek veled, ne sértsd meg őket.

   Úgy is lett, ahogy a legény jósolta. A kocsmában felismerték benne a legények az egyik püspöki verekedőt. Az egyik tánc után a kocsma közepén elébe állt három legény, akiket megvertek Püspökin.

   - Hát el mertél jönni, pajtás?! - állították meg a vendéget. A közelállók arrébb húzódtak. Ugyanis már tudták, ilyenkor mi következik. Most is a régi szokás szerint akarták kiprovokál­ni a verekedést. Kezébe adtak az idegen legénynek egy üveg bort.

   - Nesze, pajtás, annak örömére, hogy találkoztunk, vágd, csapd ezt a földhöz! Ez a csel arra volt jó, hogy ha a gyanútlan idegen földhöz vágja az üveget, azért megverik. Ha pedig nem veszi el az üveget, azért verik meg, miért utálja őket.

   Az idegen legény észnél volt. Szembeszállni nem lehetett a túlerővel, de észrevette kedvesét, aki máris négy üres pohárral odaállt melléje, ezért átvette a borral teli üveget, s így köszöntötte a legényeket:

   -Én a találkozás örömére előbb mindig inni szoktam, ezért igyatok ti is velem- és máris öntögette a poharakba a bort. A nem várt fordulatra a legé­nyek bosszúvágya alábbhagyott, elfogadták az italt és kiitták fenékig.

   Az idegeny legény, kezében most már az üres üveggel, így szólt hozzájuk:

   - Üres üveget csak a gyüge verdesi a földhöz, - s azzal odaadta a lánynak.

   - Ereggy, hozzál helyette még egy litert! A második liter megtette a hatását, akik előbb még ellenségek voltak, lehiggadva fogyasztották a békepoharat."

   Így mesélte nekem Böske néném19, akinek találékonysága révén megmene­kült a veréstől egy idegen legény, aki később már nem is lett idegen.

   Bátor helytállásáért befogadták a helybeli legények, ide nősült, és azután is csak Püspöki Jóskának hívta mindenki.