6.1.2023 14:30 | Szabó Katalin
Rózsi már a nyolcvanat is betöltötte. Vidéken él, egyedül. Férje már öt éve elment. Egyetlen lánya a családjával messzebb lakott. Szerencsére Rózsi még önellátó, bár egyre nehezebben tudja elvégezni a szokásos napi teendőket.
Azok voltak az ünnepnapok az életében, amikor a lánya, unokája, dédunokái meglátogatták. Csak valahogy egyre ritkultak ezek az örömteli pillanatok. Lánya is dolgozott még, unokája szintén, így nem is várhatta, hogy gyakran meglátogassák. Havonta, kéthavonta jöttek, és ő ilyenkor örömmel sürgött-forgott körülöttük. Ilyenkor nem érezte, hogy fáj a térde, hasogat a válla. Most is alig várta a karácsonyt, hogy újra lássa őket. Imádta cserfes dédunokái ovis élményeit hallgatni.
- – Két nap múlva karácsony – gondolta Rózsi. Ideje feldíszíteni a karácsonyfát, mire jönnek a gyerekek. Kihozta a spájzból a dobozba pakolt műfenyőt, és a karácsonyfadíszeket is előhalászta a fiókból. Közben karácsonyi mendikákat dudorászott, és eszébe jutottak a régmúlt karácsonyok. Amikor még gyerekként várta, mit hoz majd a Jézuska. Akkoriban nem tellett olyan ajándékokra, mint manapság. Örültek minden apróságnak. Fából faragott játékokat kaptak, a karácsonyfára díszek helyett ezüstös papírba csomagolt dió került, mégis mennyire tudtak örülni. Együtt volt a család, a testvérek szerették egymást, összetartottak. Most meg? Nem jó felé tart ez a világ – sóhajtott fel Rózsi. Szerencsésnek érezte magát, hogy az ő családjuk összetartó, de azért jó lenne gyakrabban látni őket. Eszébe jutott, hogy pár nap múlva már megölelheti őket. Elmosolyodott, és gondolatban már tovább szőtte a jövőbeli viszontlátás perceit. Révedezését a mobilja csörgése szakította meg. A kijelzőn látta, hogy a lánya hívja. Kezdeti jókedvét felváltotta az aggódás.
- Covidosak vagytok? Te jó ég! Hogy viselitek? A gyerekek is? Még a dédunokák is mind? Akkor ez azt jelenti, hogy karácsonykor nem is fogtok jönni? – ébredt a szomorú valóságra Rózsi. Még jobbulást kívánt nekik, és letették a telefont. Rózsi összetört ennek a hírnek a hallatán. Erre igazán nem számított. Már annyira beleélte magát, hogy megint együtt lesz a család, úgy, mint minden karácsony másnapján. Mind lázasak voltak, náthásak. Bár aránylag jól viselték, így mégsem jöhettek el hozzá. A kezdeti aggódását felváltotta az önsajnálat. Akkor most ő egyedül fogja tölteni a karácsonyt? Egymaga fog ülni az ünnepi asztalnál? Egy személyre főzzön karácsonyi vacsorát? Sose volt még egyedül karácsonykor. Elkedvetlenedve, magába roskadva ült a karosszékében. Annyira reménytelennek tűnt minden. Nézte a feldíszített karácsonyfát, de már nem érzett örömöt. Alig hallotta meg a csengetést is. Ki lehet az? Ritkán jött hozzá vendég. Lassan kibotorkált a kapuhoz. A szomszédasszonya állt a kapu előtt, kezében pár becsomagolt, szépen díszített mézeskaláccsal.
- Most jöttünk meg a karácsonyi vásárról. Pár mézeskalács maradt, gondoltam hozok át magának is Rózsi néni. Boldog karácsonyt! – nyújtotta át a remekműveket a meglepett néninek.
Rózsi szívét melegség járta át. Nagyon meghatódott, köszöngette a nem várt ajándékot. Még motyogott valamit az elmaradt ünneplésről, hogy idén egyedül lesz karácsonykor.
- Ha gondolja, mi szívesen átjövünk mendikálni a gyerekekkel. Mit szól hozzá?
- Tényleg megtennétek? Hát, én nagyon örülnék neki.
- Akkor megbeszéltük. Szenteste hat órakor itt leszünk– búcsúzott el a szomszédasszonya.
Rózsi betámolygott. Egy óra leforgása alatt annyi minden történt vele. Csalódottságát most felváltotta a remény.
- Mégis lesz karácsonyom– gondolta elégedetten. –Nem éppen olyan, amilyenre számítottam, de gondolt rám a Jóisten. Hálás szívvel, könnybe lábadt szemmel nézegette a csodaszép mézeskalácsokat. Újra dudorászni kezdett:
- Mennyből az angyal…