Csókáné esetei

   A vidám históriák nemcsak a férfinéppel estek meg, a fehérnép szintén talált rá módot, hogy a mindennapok gondjai közé néha egy kis derű és humor is vegyüljön.

  Az egyik ilyen asszony a húszas években Csókáné volt. Ez az életvidám menyecske az iszákos férje mellett korán megtanulta, hogy az élet nem mindig fenékig tejfel.

   Jókedvét a férfiak sokszor készpénznek vették, de ő soha nem veszítette el a fejét. A szűkösségben is megtartotta vidám természetét, valamint egyenes jellemét.

   Pedig a mindig mosolygós arca sok férfit kísértésbe vitt. A kísértéseket a kedves humorával könnyen elhárította.

   Egyszer kendert nyűni volt az erdőben valamelyik szomszéd gazdának, mikor végeztek, szétnézett a réteken egy kis tejeskukorica után. Már megszedte kötényét – jó lesz a gyerekeknek a főtt kukorica -, mikor elébe toppant a föld gazdája, és éktelen lármát csapott a pár kalász kukoricáért. Csókáné megszégyenülve hallgatta a fösvénységéről ismert gazda szidalmait. Végül kinyitotta kötényét és így szólt: – Tessék, vigye! Ha ezt a pár kalászt is sajnálja!!

   A javakorabeli gazdának ekkor tűnt föl, milyen kívánatos ez a menyecske.

   Nem is titkolta észrevételét. Úgy gondolta, nem olyan idős még, hogy egy fiatal hús megártson neki. Hisz a szólás is azt tartja: „A vén kecske is megnyalja a sót.”

   Ezért előállt egy javaslattal, de már békésebb hangon. – Hallod-e, Zsuzsi! Te nem is vagy olyan utolsó fehércseléd, hogy lopnod kelljen.

   Adok én többet is, mint az a kötényedben, ha egy kis eszed van és lejössz velem a part alá.

   Zsuzsi, aki már rég megszokta a hasonló ajánlatokat, most ráállt a dologra. Lementek a vízpartra, a bozótosban kerestek egy tisztást, ahol senki se jár. Találtak is közvetlen a parton, ahol a halászok szokták szűrni a vizet.

   Míg a vérmes gazda nekikászálódott, Csókáné felhúzott térdekkel várta az áldozata beteljesülését. Abban a pillanatban, amint a férfi letérdepelt elé, mindkét lábával akkorát taszított rajta, hogy a nagy test nyomban hanyatt vágódott, és a mögötte lévő meredek parton belezuhant a vízbe. Így menekült meg a menyecske a tolakodótól.

   Ez a szemrevaló menyecske minden hájjal megkent kofává vedlett, mire megvénült.

   No, nem annyira, hogy a férfiak még észre se vegyék. Egyszer gyalog vitte piaci áruval megrakott kosarait Galántára, akkor még a buszok nem jártak. Fölvette egy teherautó. A sofőr vidám fickó volt, az asszony pedig kacéran megcsillogtattan régi bájait, hadd legyen ez az utazás vidám, hisz az utóbbi időben annyi bánat érte. Ám a vidámsága egyfajta bátorságot adott a sofőrnek, aki közbe-közbe megsimogatta. A kései tolakodóval szemben szerencséje volt, hogy beértek Galántára. Kiszállt, megkérdezte:

– Hát, hogy fizessek kendnek, zsebből vagy testből?

   A sofőr megörült az ajánlatnak, természetes, az utóbbit választotta. Erre Csókáné, aki már lent állt az úton, egy jó hangosat szellentett:

– Ez testből van!!!!!! Vigye, uraságod!!!

Két szélhámos Csallóközben

   A harmincas évek elején nehéz idők jártak. Ekkortájt Pozsonyban éldegélt két szeli legény. Mivel a munkához nem nagyon fűlt a foguk, többnyire hamiskártyázásból tartották fönn magukat. Az egyre nehezebb megélhetés miatt egyszercsak otthagyták a várost. Hazajöttek szüleik nyakára.

   Voltak, akik úgy tudták, kitoloncolták, hazazsuppolták őket a városból, ahonnan magukkal hozták az ottani csibészek és naplopók minden fortélyát.

   A városban szerzett tudományukat odahaza nemigen tudták gyümölcsöztetni, mivel itt mindenki ismerte őket. Egy darabig azért itthon is megéltek a hamiskártyázásból, de mikor már senki sem ült le velük kártyázni, csak lézengtek a faluban. Kínzó pénzhiányukban Oszkera, a rafináltabb kitalálta, miképp lehetne pénzt szerezni: elmennek vidékre színházat játszani.

   Választásuk Taksonyra esett. Megegyeztek a kocsmárossal, hogy ott fognak előadást tartani. Kiplakátolták a faluban, hogy a felsőszeli legények Nótaestet rendeznek.

   Az adott időben megtelt a kocsma különterme, ahol a színdarabot szokták előadni. Taksony valamennyi nótakedvelője ott szorongott a nézőtéren.

   Felgördült a függöny, és Oszkera dalolni kezdett. Elsőnek eldalolta az „Elmegyek, elmegyek én messzire” kezdetű dalt egész végig. Erre zúgó tapsot kapott.

   Másiknak a társa következett. Ez, ahogy elkezdte dalolni a „Ha elmégy” címűt, a színpad mögül kalapálás hallatszott. Valahányszor nekirugaszkodott a dalnak, mindig megzavarta a kalapálás.

   A nézők tapsoltak, azt hitték, a programban így van. Végre sikerült neki végigdalolni a sort: „„Ha te elmégy, én is el tőled nem maradok”, azzal kiszaladt a színpadról. A közönség megtapsolta, és várta a következő számot. Mikor hosszú idő után sem jött ki senki, megunva a várakozást utána néztek, mi lehet a baj. A két színésznek hűlt helyét találták.

   Ezek a jegy árával a zsebükben szépen kereket oldottak. Míg a másik énekelt, Oszkera kívülről beszegelte a kijárati ajtót, társa már az ablakon ugrott ki. Mire a közönség rájött, hogy becsapták őket, a két szélhámos már messze járt.

   A történtek után otthon már nemigen maradhattak, ezért nyakukba vették a vidéket. Kedvenc munkaterületük a Kis-Duna menti tanyavilág lett Jókától Gútáig.

   Itt a városban ellesett minden szélhámostrükköt kipróbáltak, amivel pénzt lehetett kicsalni a hiszékeny tanyasi emberektől.

   Árultak sorsjegyet, amivel nyerni sohasem lehetett, előleget vettek fel tojásválogató- gépre, amely megmutatja, melyik tojás nem jó a tyúk alá.

   Az egyik házban tollat fosztottak. Látva a sok asszonyt máris készen voltak a kínálattal.

   – Asszonyok! Hát maguk még mindig így gyötrődnek a tollal? Mifelénk ez már a múlté. Nálunk mindenki tollfosztógéppel fosztja a tollat. Mi éppen ebben járánkozunk, ezt a gépet jöttünk propagálni. Nézzék, itt a fényképe a szerkezetnek.

   A két csalónál mindig kéznél volt az ilyesmi. Ott helyben azonnal öt gépre fölvették a megrendelést és az előleget.

   Természetesen a megrendelt gépek soha nem érkeztek meg, a két agentot pedig többé soha nem látták. Mikor azon a vidéken már forró volt a lábuk alatt a talaj, távolabbra is elmerészkedtek.

   Abban az évben nagy szárazság volt, sok helyen még szalma sem termett.

   A két szélhámos ezt az alkalmat sem szalasztotta el. Túl a Vágon az aszály sújtotta vidéken szalmát kínáltak eladásra. Sikerült is nekik tíz kocsira való szalmára üzletet kötni és az előleget fölvenni.

   Itthon a dögösi majorban csak nagyot nézett az intéző, mikor tíz kocsi bejárt a majorba, hogy megjöttek a szalmáért. Egy szálat sem kaptak, itt is nagy volt az aszály. A lóvá tett parasztok azt sem tudták, kit átkozzanak.

   Lefülelni nem tudták őket, mert mire rájöttek a rászedett emberek, hogy szélhámosok kezébe kerültek, azok már a hetedik faluban jártak.

   Egyszer mégis ott állt már a dolog, hogy Oszkera lebukik. Egyedül utazott egy ökrös szekéren, amely kavicsért ment a Kis-Duna másik oldalára.

   Mikor már a kompon mentek, Oszkera gyanús hangokat hallott. Felállt, és onnan nézte a Dunát, mintha a táj szépségét csodálná. Két marcona legény tanakodott a közelben, és sűrűn feléje mutogattak.

   – Ez az! ... Ő lesz az, biztos, én messziről megismerem. A legények odamentek a szekér mellé, egyiknél jókora husáng volt, ez rákiáltott Oszkerára, aki még mindig háttal állt neki:

   – Megvagy, te büdös csaló! Innen nem menekülsz! - Oszkera méltóságteljesen

   feléjük fordult, és németül kérdezte, mint aki egy szót sem ért magyarul.

  – Was, was?

   A másik legény elkapta az ütésre emelt karót:

   – Meg ne üsd! Látod, hogy német! Még bajunk eshet miatta.

Danajka Lajos Mátyusföldi adomák című gyűjteményéből, Felsőszeli