A magyarellenes intézkedések kezdetei

   Az 1945. évi agrárreform keretém belül a Szlovák Telepjtési Hivatal karhatalmi közreműködéssel a déli, úgynevezett betelepítési övezetbe 1945-1950 között 236 ezer bel- és külföldi szlovákot telepített. A telepítések fő és elsődleges célpontja a nyelvhatár mentén levő városok, Galánta és Vágsellye nemzetiségi összetételének megváltoztatása volt. Ezeknek a betelepítéseknek a hatására Kocsis György szerint is nagyon érdekesen alakult Dél-Szlovákia nemzetiségi összetétele. Míg 1941-ben 729 ezer magyar élt ezen a területen, 1950-ben már csak 451 ezer.

   Az alábbiakban tekintsük át, hogy a nagypolitika hogyan érvényesült alsó szinten.

   Először is az elnöki dekrétumok, a Szlovák Nemzeti Tanács törvényei, a megalakult hivatalok /Telepítési Hivatal, Nemzeti Újjáépítési Alap stb./ rendeletei alapján megtörtént a vagyonösszeírás, majd a konfiskáció. A Vágsellyei Járási Nemzeti Bizottság 1945. október 3-án kéri a pozsonyi Telepítési Hivatalt a vagyonelkobzásokat eszközlő utasítások kézhezviteléhez. Miután ezeket megkapta, megküldte az alsóbb szintű közigazgatási szerveknek /nemzeti bizottságoknak, helyi komisszároknak/, amelyek nagyon gyorsan megküldték javaslataikat: kiknek a vagyonát – mezőgazdasági ingatlanjait és ingóságait – javasolják elkobzásra.

   A farkasdi komisszár például hét személyt javasolt vagyonelkobzásra a következő indokkal: 1 vitéz, 3 nyilas, 1 magyar állampolgár, 2 személynél hiányzik az indoklás /csak a birtok nagysága, 42 kat. hold szerepel/.

   Vecsén a helyi nemzeti bizottság 19 birtokost javasolt vagyonelkobzásra 929 kat. hold mezőgazdasági földterülettel.  Az indoklásban az szerepel, hogy mindnyájan magyar nemzetiségűek, sőt, 9 közülük magyarországi illetőségű.

   A negyedi komisszár a betonkeverőt és a káposztafeldolgozó üzemet ajánlotta elkobozni azzal a meghagyással, hogy hogy az egész falu magyar nemzetiségű, azok kitelepítésével megoldódik a vagyonelkobzás is.

   A peredi komisszár 1945. október 26-án 21 magyar nemzetiségű család 228 kat. hold nagyságú mezőgazdasági földterületének elkobzását javasolja, sőt siettette, mert a belső telepítésre már ott vannak a kérvények az Aranyosmaróti járás Alsószelezsény és Felsőszelezsény nevű községek önkénteseitől.

   Közben a járási szervezetek a belső telepítésekkel kapcsolatos útmutatások címmel részletes utasításokat kaptak, amelynek értelmében a Galántai járásba a Rózsahegyi, Liptószentmiklósi és Nagyszombati, a Vágsellyei járásba a Nagybiccsei, Galgóci és Vágbesztercei járás területéről kell számolni belső telepesekkel.

   A Földművelés- és Földreformügyi Megbízott Hivatal még a két bizottság megalakulása előtt, 1945. július 24-én kiadott végzése értelmében a Miava járásbeli Brezova község 26 családját kell áttelepíteni a Taksony község kataszteri területén található Pallócmajorba, amely Müller Adolf birtoka volt. A 26 család összesen 500 kat. hold mezőgazdasági területre jogosult.

   Közben az arra jogosult falvakban sorra alakulnak a földművesbizottságok, mint például Sopornyán, Felsőkirályin, Mocsonokon, Vágsellyén. Ezek a bizottságok tettek javaslatokat a birtokkiutalásra vagy birtokjuttatásra. Ezenkívül,  egyrészt a már említett falvakban, majd Pereden, Deákin, Farkasdon, Szelőcén és Zsigárdon ún. földműves-gépszövetkezetek alakultak elsősorban áttelepültek számára, amelyek bérbe vehették a járási nemzeti bizottság által kiutalt mezőgazdasági gépeket, amelyeket a konfiskáció értelmében a magyar nemzetiségű parasztoktól koboztak el.

   A kitűzött célok megvalósítása nem volt olyan egyszerű. Többek között az egységes nemzetállamról szóló propaganda is sok félreértésre adott okot. Ezt bizonyítja az a sztrájk is, amelyet 1947. június 6-án a szeredi Frankovka megközelítőleg 200 alkalmazottja szervezett azzal a céllal, hogy államosítsák az üzemet. Másrészt, a rendőri jelentések is arról tanúskodnak, hogy a járásban a gazdasági helyzet fokozatosan romlott, s nemcsak az 1947-es nagy szárazság, az 1947. július 8-i jégverés és vihar következtében, hanem inkább azért, mert a szántóterületek nagy része az áttelepítések következtében megműveletlen maradt, s az ide települt szlovákok nem kapcsolódtak be a munkafolyamatba, ezek állandóan csak azon törik a fejüket /spekulálnak/, milyen üzleteket bonyolíthatnának le, nyilván nem reguláris üzletekről lévén szó, naponta az utcákon gyülekeznek, ahol állandóan vitatkoznak, bírálják a Telepítési Hivatalt meg másokat, hogy velük nem törődnek. Az is megállapítást nyert, noha az áttelepültek tudnak szlovákul, mégis magyarul beszélnek. A hétköznapokon is a házaik előtt lévő padokon ülnek, s ez a magatartás az itt élő magyarokra nem jellemző.

   Az idézett jelentésekből tudjuk, hogy egyes kereskedelmi termékekből hiányos volt az ellátás, a déli területekre települt szlovákok nem kapták meg időben a gabonafélékből kiutalt juttatásaikat, a belső telepesek rovására késett a földreform is.

   Az 1948-ból származó jelentések is több hiányosságra utalnak. Többek között a már említett ún. belső telepesek elégedetlenkedtek pl. Deákiban, hogy aránytalan a földosztás a külső és belső telepesek viszonylatában, veszélyben van a kétéves terv teljesítése, mert az áttelepítésre kijelölt lakosság tétlenkedik, azaz nem dolgozik, a többiek szintén bizonytalanok, hogy itt maradnak-e. Egyedüli biztató jel, hogy Farkasdon, Negyeden, Deákiban, Pereden és Zsigárdon a Magyarországról áttelepült szlovákok ún. népi szövetkezetek létrehozásán munkálkodnak.

   Részlet Pukkai László MÁTYUSFÖKD I. című regionális monográfiájából, 2002