logo
Bevásárló kosár

oddelovac

oddelovac
Pozsony
+C
Főmenü
<<  150/167 >>

A deportáltakat a hazaérkezés örömkönnyei helyett újabb trauma várta

26.6.2017 15:35 | Kozma Géza, helytörténész

   Az írott szó erejével próbálok hozzájárulni Vízkelet falu deportált lakosai szenvedéseinek bemutatásához, azért, hogy ilyen soha többé ne fordulhasson elő. A Csehországba deportáltak történetei, meglátásai és érzései sokszínűek, mert a megkérdezettek mindegyike máshogy élte meg a megpróbáltatásokat. Sorsukban azonban sok a hasonlóság - a hazavágyás, a rokonok és szomszédok iránti hiányérzetét, a falu megszokott, hagyományos életének hiánya.

Egy közülük így vallott:

   Ha elfogott a kétség, a bizonytalanság, a pillanatnyi reményvesztettség állapotában mindig haza gondoltunk. Az esti imádságokban kértük az Urat, hogy vezessen haza bennünket, és legyen vége ennek a rabszolgamunkának. Családunkban és az ide kényszerült falubeliekben leltük meg a vigaszt: a családi szeretetben, az egymáshoz tartozás érzésében és tudatában. Itt nem volt senki más, aki vigaszt nyújthatott volna a kényszermunkára ítélt magyar híveknek.

   A deportáltak az első hónapokban az otthoni és nemzetközi történésekről keveset tudtak. Később eljutott hozzájuk a Csehországba deportált magyarok számára kiadott Jó Barát című hetilap, amely 1948 júliusa és 1949. április 19-ke között jelent meg Prágában. A lapkiadót az a szándék vezette, hogy a Csehszlovák Kormány meggyőzze a Cseh- és Morvaországba deportált magyarokat a cseh határvidéken való letelepedés előnyeiről, és munkára ösztönözze őket.

   Lassan teltek a napok, hetek, hónapok. Már kezdtek beletörődni sorsukba.  A hazulról kapott levelek jelentettek némi vigaszt számukra. A nyár folyamán több családot Hlinkiből elvittek Klásterbe. Ott a nők és a férfiak együtt dolgoztak az ott lévő zárdai papokkal és apácákkal. Együtt ünnepelték meg az Úrnapját is. A földíszített sátrak körül volt a körmenet. A templomban hálát adtak az Istennek, mert jobb helyre kerültek. Többen a fiatalok közül a klásteri templomban vették fel a bérmálás szentségét. Abban az időben a szentmisék még latin nyelvűek is voltak, így az Üdvözlégyet és Miatyánkot közösen, latinul mondták a cseh hívőkkel. Sajnos, a prédikációból majdnem semmit sem értettek.

   Lassan telt az idő. Voltak helyek, ahol idővel már emberségesen viszonyultak hozzájuk a gazdák, mert megértették, hogy a magyarok kényszerből vannak a szudéta -vidékre telepítve. Ha a vízkeletiek összejöttek, a téma ugyanaz volt: miért vagyunk itt, mit és kinek vétettünk, meddig maradunk itt? Ebben a komor, kilátástalan világban szívet melengető érzés volt, hogy mindnyájan egy faluból valók voltak, ismerték, becsülték és szerették egymást. Ez mindig hitet és erőt adott nekik. Egy vízkeleti pár a kinzvardi templomban esküdött egymásnak örök hűséget, amit a hazai szokások szerint ünnepeltek meg.

   A levelekben rossz hírek jöttek hazulról. Megdöbbentek, amikor a vízkeleti rokonok beszámoltak az otthoni helyzetről, arról, hogy a házaikba szlovák családok költöztek. Ez csak tovább fokozta elkeseredettségüket, még a fagyos marhavagonokban való utazás kínját-baját, a megaláztatást, a tehetetlenséget sem felejtették, s máris újabb rossz várt rájuk.

   1949 januárjában visszakapták a csehszlovák állampolgárságot, ekkor már reménykedtek, hogy végre hazajöhetnek. Eseményekkel, izgalommal teli napok következtek, újabb és újabb kérdésekkel. De mi tehet az ember, amikor már előre tudja, hogy mi fog vele történni. És tudja, hogy ami történni fog az ismét csak rossz és megalázó lesz, fájdalmas léleknek, testnek egyaránt.

   Az örömhír után a lehangoltság kezdett eluralkodni rajtuk, mert megtudták, hogy nem minden család mehet vissza saját házába. Több deportált fiatal 1947-1948 folyamán engedély nélkül jött haza, 1949. január 1-jét követően pedig a hivatalosan szervezett transzportokban érkezett meg a családok többsége 1949 márciusában, a galántai vasútállomásra. Voltak családok, akiket Szencen akartak kirakni, mert házaikban már szlovákok laktak. De ellenállásuk után mégis a galántai állomásra érkeztek meg. Több családfő napokig őrizte a vagonban lévő bútorokat, mert nem volt hova elhelyezni. A hazaérkezés, az otthoniakkal való találkozás öröme helyett újabb csalódás várta őket. A két évig tartó megpróbáltatás után sokan a házukat is elvesztették, rokonoknál, egy szobában zsúfolódtak napokig, hetekig és voltak, akik hónapokig. Magyarságuk miatt száműzötté váltak, majd otthon is otthontalanná lettek.


Fényképgaléria


Ossza meg ismerőseivel
Facebook  Twitter  Google  LinkedIn  Pinterest  Email  Print

Hozzászólások

Hozzászólás hozzáadása

Ehhez a cikkhez még nincs hozzászólás
Hozzászólás hozzáadása
Név *:
Szöveg *:




 
<<  150/167 >>



Támogatók – Partnerek


Menü
Aktuális számunk


Elérhetőségek
Kiadónk:
OZ Matúšova zem – Mátyusföld PT
Diakovce 754, 925 81
IČO: 50115286
Regisztrációs sz.: EV4066/10
ISSN 1338-6344
 
Szerkesztőség
Szabó Frigyes
0949 377 888
szabo@terrahirujsag.sk
Hirdetések
Szabó Tamás
0905 752 678
info@terrahirujsag.sk
Előfizetés: 0949 377 888
megrendelem@terrahirujsag.sk

Copyright © 2017 by FriTom International spol. s r.o. Minden jog fentartva!
Tvorba web stránok

Minden jog fenntartva - www.terrahirujsag.sk
Webdesign GRANDIOSOFT
© Copyright

Ez az oldal cookie-kat használ, melyekkel még hatékonyabb szolgáltatásokat nyújthatunk. További információkért olvassa el, hogy használjuk a cookie-kat