50 éves jubileum - Tallósi Bennlakásos Kisegítő Iskola

„Elszaladtak az évek felettünk,
Fájó szívvel nyugdíjasok lettünk,
Felnevelve gyermeket, családot,
Nyugdíjasként éljük a világot.”

   Igazán senki sem boldog, talán egy kicsit visszahúz a szívünk. Csak néztük egymást, s nem tudtunk megszólalni, nem tudtuk elmondani, hogy jó volt, hogy nagyon hiányoztatok.

   De valahol azt mindenki érezte, hogy a Tallósi Speciális Iskolában eltöltött hosszú éveket a szívünkben őrizzük mindannyian – tanítók, nevelők, segédnevelők, segédtanítók. Hosszú éveken keresztül tanítottunk, neveltünk, elsősorban pozitív példával, emberként közeledtünk a tanítványaink felé. Megmutattuk a gyermekeknek, hogy hogyan kell, kéne becsületes emberek módjára élni, cselekedni, tisztelni, becsülni és elfogadni a másikat, s főleg a másságot.

   2017. március 31-én az együtt töltött szép évek emlékére, az iskola megalakulásának 50. évfordulója alkalmából, a pedagógusnap apropóján találkoztunk mi, az iskola jelenleg már nyugállományban lévő volt alkalmazottjai-pedagógusai a vezekényi Vén Diófa vendéglőben, hogy újra lássuk egymást, kezet szorítsunk és baráti öleléssel, az öröm és az emlékezés könnyeivel küszködve köszöntsük újra egymást. Felidézzük az együtt töltött hosszú, szép éveket, elbeszélgessünk.

   Nem volt könnyű, de nemes feladatot teljesítettünk. Tanítottunk, neveltünk – legalábbis minden erőnkből megpróbáltuk – hogy a reánk bízott gyermekekkel a képességeikhez mérten - megtanítsuk a legfontosabb ismereteket, hogy később felnőttként már önállóan is érvényesülhessenek az életben. Voltak nagyon szép pillanatok, de nagyon nehéz helyzetek is. Ilyenkor csalódottak, tanácstalanok voltunk, de folytattuk tovább azzal a gondolattal, hogy      majd legközelebb sikerül!

   Az ember a múltba ezerszer visszanéz, s szeretné újraélni mindazt, ami szép. Lassítaná az időt, s megállítaná a legszebb perceket, de az idő kerekét sajnos megállítani nem lehet. Amilyen hosszú volt az út, annyi szépet rejt a múlt. Ahogy a nap este leszáll, úgy válik múlttá a jelen, míg pirkad a hajnal, a jövő csak sejtelem. Az ember a múltba ezerszer visszanéz.

„A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
S szemedben mégis mindörökké
A mának arca tör el –
Ezért ha illan ez az év is,
S a múltba szállón szétomol,
Lelkedben ott a kincs örökre,
Amely valaha benne volt.”

   A találkozón fájó szívvel emlékeztünk vissza azokra a kollégákra, kolléganőkre, akik velünk együtt járták ezt a gyönyörű utat, de sajnos már nem lehettek közöttünk.

   Egy pálya útja véget ér, a gyorsvonat megáll, s a búcsúzó útitárs egy más vonatra száll. Az idő vonatán döcög tovább, s ha kinéz az ablakán, nem fut el úgy a táj, ahogy elfutott az ifjúság…

   Adjon a sors még mindannyiunknak sok boldog évet, békességet, erőt és egészséget, hogy még újra találkozhassunk!