Vízkeletre hívott haza a harangszó

   Egy kis tarisznyában szülőföldjük földjét is hazavihették

   „Hazahíva harangszó” - volt olvasható szeptember 15-én a vízkeleti kultúrház feldíszítettnagytermének falán. A harangszó azokat hívta haza, akiket 70 évvel ezelőtt elűztek szülőföldjükről és erőszakos módon Magyarországra telepítettek, valamint azokat is, akik azótavisszakerültek szülőföldjükre, de annak idején szintén nagy meghurcoltatások közepette Csehországba deportálták őket.

   A meghurcoltak tiszteletére a községi önkormányzatáltal szervezett ünnepség délelőtt a Hegy nevű falurészben (1943-ig önálló község volt), a hegyi barokk kápolnánál tartott szabadtéri szentmisével kezdődött. A misét Halász Imre plébános több paptársával közösen celebrálta. Ezután a kultúrházban az ünnepség műsorvezetője Bodri Eleonóra egy szavalattal, Sajó Sándor: Magyarnak lenni című versével fokozta az ünnepi hangulatot. Nagy Pál polgármester köszöntött minden mostani és egykori vízkeletit és azok leszármazottait. Felidézte azokat a történelmi eseményeket - az országhatárok megváltoztatását, a Beneš-dekrétumokat, a lakosságcsere-egyezményt -, amelyek többek között az akkori vízkeleti magyarok meghurcoltatását is előidézték. Emlékeztetett arra, hogy a Beneš-dekrétumok következtében Csehszlovákiában az itt élő magyarok 97 százalékának megszűnt az állampolgársága, hontalanok lettek a szülőföldjükön. „A mai nemzedéknek 70 év után is tudnia kell a jogfosztások, deportálások, kényszertelepítések időszakáról, a családok fájdalmairól, a rokoni szálak szétszakításáról. Lassan már csak néhányan emlékeznek az akkori történésekre, azok, akik még velünk élnek, köztünk vannak. Ezért fontos, hogy emlékezzünk!” – hangsúlyozta a polgármester. Ezt az emlékezést szolgálja az a könyv, amelyet a helyi önkormányzat adott ki, és amelynek megjelenését éppen a mostani ünnepségre időzítette. A „Kitaszítottak” címet viselő könyv ún. „oralhistory”, vagyis elbeszélt történelem formájában mutatja be 20 kitelepített vagy deportált vízkeleti család történetét. „Ez a könyv azért íródott, hogy mi, fiatalok is megismerjük azoknak a sorsát, fájdalmát, az átélt borzalmakat, amelyeket az érintetteknek át kellett élniük. Tanuljunk és okuljunk belőle, hogy ez soha meg ne ismétlődhessen.” - figyelmeztetett a falu első embere. A könyv szerzője, Horváth Gabriella újságíró, maga is vízkeleti, hegyi születésű. A könyv délutáni bemutatója kapcsán Bodri Eleonóra beszélgetett a szerzővel, aki elmondta, a nyilatkozók valamennyien borzasztó nyíltan beszéltek, s nem egyszer előfordult, hogy interjú közben ő maga is elsírta magát. Elárulta, hogy a nagyszülei révén az ő családja is érintett a 70 évvel ezelőtti meghurcoltatásokban, de a rokonság soha nem beszélt az akkori eseményekről. „Pedig az elhallgatás soha nem megoldás, sem az érintetteknek, sem a szeretteiknek" – figyelmeztetett a szerző. Azt is elmondta, adatközlői közül senki nem táplál mély ellenérzéseket vagy bosszúvágyat. „Az idő bölccsé és megbocsátóvá teszi az embereket.” A műsorvezető több visszaemlékezőt is mikrofonhoz kért, és bizony volt, aki a könnyeivel küszködve alig bírt beszélni. Akadt köztük, aki kétévesen élte át a kitelepítést, de a szülei elbeszéléséből nagyon jól ismeri az akkori eseményeket. Bodri Béla amatőr festő hét éves volt, amikor a családját deportálták, és két év múlva hazatérhettek, de annyira megmaradt benne az a két év, hogy felnőtt fejjel visszaemlékezésből is meg tudta festeni az akkor látott csehországi tájat. A hegyi születésű Kozmér Sándor bácsi most 89 évesen Pécsről látogatott haza szülőföldjére. Elmondta, annak idején az édesapja volt Hegy bírója, és mivel Hegyen nem volt harang, ő intézte el, hogy legyen, és haranglábat állíttatott. Ez a harangláb azonban ma már nagyon rossz állapotban van, ezért Sándor bácsi egy komolyabb összeget helyezett letétbe, amit a harangláb felújítására adományoz. Mint mondta, ezzel akar tisztelegni édesapja emléke előtt.Katona Pál nyugdíjazott esperes-plébános, aki 2015 óta Vízkelet díszpolgára, egészségi állapota miatt nem tudott részt venni a megemlékezésen ezért mostani lakóhelyéről, Makóról küldött videó-üzenetet a résztvevőknek. Katona Pál 12 éves volt, amikor családját Magyarországra telepítették. 1962-ben szentelték pappá Szegeden, majd Szatymazon, Makón és Földeákon végezte papi szolgálatát. Emellett gazdag írói tevékenységet folytatott, közel tucatnyi könyv szerzője, és könyveiben, írásaiban mindig Vízkeletre hivatkozik. Gyakran visszatért szülőfalujába, 2012-ben aranymiséjét is Vízkeleten szolgálta, itt vehette át Semlyén Zsolt miniszterelnök-helyettestől a Magyar Érdemrend Lovagkeresztje kitüntetést.

   A helyi alapiskola kisdiákjai palotástánccal és szavalatokkal kedveskedtek a vendégeknek, majd a magyarországi testvértelepülés, Pest-Taksony polgármestere, Kreisz László lépett a színpadra, hogy ott adja át faluja ajándékát, Taksony zászlaját vízkeleti kollégájának. Nagy Pál pedig mindjárt zászlórúdra erősítette és a színpad szélén álló többi zászló közé helyezte, hogy azt a taksonyiak mindig ott találják, ha Vízkeletre látogatnak. Közben a hallgatók között két falubeli lányka kicsi hímzett tarisznyákban egy maroknyi vízkeleti földet ajándékozott az egykor kitelepítetteknek és deportáltaknak, hogy azt az említett „Kitaszítottak” című könyvvel együtt emlékül hazavihessék. Bodri Eleonóra mondta el, hogy a kitelepítettektől nem egyszer hallani, hogyan vágynak legalább egy kis hazai földre, sőt akadt, aki ezt versben is megírta: „…csak egy marék hazai földet hozzatok nekem, amire majd lehajthatom fejem.” Az egyik vízkeleti hölgytől egy megható történetet is hallottam egy ilyen marék földről. Elmondta, hogy a Korpaközben, ahol ő lakik, vagy tíz évvel ezelőtt megjelent egy ismerős fiatalember, akinek a nagynénje valamikor ott lakott a szomszédban, onnét telepítették ki annak idején. „Azzal szólított meg, hogy földet szeretne – emlékezik vissza a korpaszegi hölgy. - Én meg megkérdeztem, minek neked a föld te Pityu? Itt szeretnél építkezni? Ő meg erre, hogy nem, csak egy marék földet szeretne, mert az Ilonka néni haldoklik, és az a kívánsága, hogy korpaszögi földet vigyenek neki, hogy azzal temessék el. Hát én szólni sem tudtam, nem tudtam miben adjam a földet. Szilonzacskóban? Papírzacskóban? Lapáttal szedjem? Kézzel szedjem? Aztán kézzel szedtem papírzacskóba, úgy adtam oda. Később hallottam, hogy amikor Ilonka néninek a kezébe adták a földet, felült az ágyon, aztán még két évig élt. Amikor meghalt, ezt a földet tették a feje alá a koporsóba, úgy temették el.” Hát most mindegyik hazalátogató egykori vízkeleti ilyen maréknyi földet vihetett haza a szeptember 15-i megható ünnepségről.

   Kora este ismét szentmisét hallgathattak a résztvevők, ezúttal a Szent Anna templomban. Ezt követően pedig emlékmű-leleplezésre illetve megszentelésre került sor. A Magyarországra kitelepítetteknek már 10 évvel ezelőtt, a 60. évforduló alkalmával emeltek emlékművet a kultúrház bejáratánál. Ám a Csehországba deportáltak kifogásolták, hogy róluk akkor nem emlékeztek meg. Pedig, igaz, hogy ők később hazatérhettek, de az elüldözésük éppen olyan szenvedésekkel és megaláztatásokkal járt, mint a kitelepítetteké. Sőt, őket emberi mivoltukban talán még inkább megalázták, hiszen a cseh gazdák a szudétanémet vidéken úgy válogattak közülük, akár a rabszolgapiacon.Vízkelet önkormányzata most úgy „köszörülte ki a csorbát”, hogy a kitelepítettek emlékművét alkotó két fekete márványtáblát két kisebb táblával egészítette ki, amelyekre a deportáltakról való megemlékezést vésték. Az így kibővített emlékmű leleplezéséhez és megkoszorúzásához a vízkeleti Harmónia női éneklőcsoport szolgáltatott hangos aláfestést. Ugyanők később a kultúrházban magyarság-dalokból kötött csokorral szórakoztatták a hallgatókat. Az énekes hölgyeket a diószegi Dió héj citerazenekar követte a színpadon. Ezt követően pedig éjszakába nyúló mulatságon beszélgethettek, szórakozhattak az egykori és mostani vízkeletiek.