Választás 2023 – Új hajnal hasad?

   Habár már mintegy másfél hónap telt el azóta, hogy megbukott az Eduard Heger-vezette szlovák kormány, a honatyák és honanyák még mindig a kialakult helyzet megoldását keresik. Ha minden igaz, abban legalább sikerült megegyezniük, hogy a kiutat az előrehozott parlamenti választás jelenti, melyet talán szeptemberre, talán júniusra tűznek majd ki. A koronavírus-járvány előestéjén megválasztott parlament megbízatása tehát összesen mintegy három és fél év elteltével jár majd le, akárcsak az általuk összetákolt, előbb Matovič-, majd Heger-vezette kormányzati garnitúráé.

Lehet/Volt ennél rosszabb???

   Még ha jónéhány hónap rendelkezésükre is áll, munkásságuk kiértékelése kapcsán valószínűleg sokan borítékolnák nekik a „Szlovákia legrosszabb kormánya” címkét. Ezzel kapcsolatban persze nem árt óvatosnak lennünk. Na, nem mintha komolyan mérlegelhetnénk a gyengétől külömb minősítést, hiszen az OĽaNO – SaS – Sme rodina – Za ľudí négyesfogat az együttműködésre való teljes alkalmatlanság igazolása mellett a tehetetlenség magasiskoláját mutatta be a választóknak. De azért ne feledkezzünk meg arról, hogy az 1989-es rendszerváltást követő évtizedek szlovák kormányait többek közt a hozzánemértés, a tékozlás és a magyargyűlölet olyan nehézsúlyú bajnokai „fémjelezték”, mint Vladimír Mečiar (összesen 6 és fél évig miniszterelnök), Ján Ľupták vagy Ján Slota.

   És bizony, a Robert Fico (összesen 10 évig miniszterelnök), később Peter Pellegrini (két évig miniszterelnök) által irányított smeres, illetve Smer dominanciájú kabineteknek sincs különösebben mivel dicsekedniük: az ő 2006-tól 2020-ig tartó (egy másfél évnyi megszakítástól eltekintve folyamatos) országlásuk alatt lehetővé tették, hogy a gazdasági maffia korábban nem látott mértékben telepedjen rá nem csak a közhivatalokra, hanem a politikai életre is. Amit pedig az ország minden lakosa a saját bőrén érezhet: az új évezred első éveiben még Tátrai Tigrisként aposztrofált ország a Smer irányításával mindmáig tartó hátramenetbe kapcsolt, s így érhettünk el odáig, hogy 2021-re Szlovákia az EU harmadik legszegényebb országává vált. Míg 2010-ben a vásárlóerő paritáson mért GDP (bruttó hazai termék)/fő rangsorában az akkor még csak tagjelölt Horvátországot is számítva nyolc országot utasítottunk magunk mögé, mára már csupán Görögország és Bulgária áll rosszabbul (lásd az 1-es táblázatot). Ha a V4-ekre és Romániára szűkítjük a kört, akkor láthatjuk, hogy a piros színnel jelölt Szlovákia 12 év alatt a második helyről az utolsóra csúszott vissza. Csehország 8, Magyarország 9, Lengyelország 14, Románia 21 százalékpontot dolgozott le elmaradásából az EU-átlaghoz képest. Velük ellentétben Szlovákia, ahelyett, hogy szintén előre lépdelt volna, 8 ponttal távolodott az Uniós középértéktől - hátrafelé (2-es táblázat).

A gazdasági kakukktojás

   A 89 utáni szlovák kormányfők arcképcsarnokában ott találjuk még Ján Čarnogurskýt, Jozef Moravčíkot és Iveta Radičovát, de a hivatalban töltött rövid idejük kevés lehetőséget adott arra, hogy az ország sorsát érdemben befolyásolják. És végül ott voltak a Mečiar ámokfutása által összekovácsolt koalíciós kormányok (1998 – 2006), melyek élén Mikuláš Dzurinda állt, s melyeknek tagja volt az akkori MKP. Igen, ez utóbbi kormányokat sajnos mindmáig az egyetlen, nemzetgazdasági szempontból pozitív színfoltnak tekinthetjük Szlovákia történetében, minden visszásságuk ellenére. Persze sok szempontból joggal értékeljük kihagyott lehetőségként azt az időszakot (a legfontosabb magyar kérdések orvoslásának elmaradása, a kulcsszektorok kiárusítása nemzetközi csoportoknak, a mezőgazdaság és a dél-szlovákiai élelmiszeripar gyenge védelme, illetve leépítése, többek közt EU-s nyomásra). De! A kisebb-nagyobb botrányok mellett annak a nyolc évnek köszönhetően sikerült az ország gazdaságát kimozdítani a legmélyebb kátyúkból, s olyan emelkedő pályára állítani, hogy örökségének köszönhetően Robert Fico még hosszú évekig vidáman, érdemi beavatkozások nélkül is biztos gazdasági fundamentumokon érezhette magát. Persze végül felélte azt, s neki, valamint a mai, jobboldalnak csúfolt, főként progresszív és neoliberális elemeket, politikai és gazdasági analfabétákat tömörítő bukott kormányoldalnak „köszönhetően“ Szlovákia leghosszabb ideje tartó vesszőfutásának lehetünk tanúi, elszenvedői.

1. ábra

Mi a mai választék?

   Az idei tehát újra választási év lesz. De kiből választhatunk? A narcisztikus, összeférhetetlen Matovič (OĽaNO), a saját kormányát mindig megbuktató Sulík (SaS), a sunnyogó Kollár (Sme rodina) és Remišová jelentéktelen formációja már három éve bizonyítja, mennyire nem számíthatnak rájuk az emberek. Önmagukon kívül szinte semmi mással nem foglalkoztak. Vagy ha mégis? Akkor holmi „átfogó reformok“ megvalósításáról álmodoztak, melyeket szerencsére nem sok lehetőségük volt megvalósítani, ugyanis mindannyian még rosszabb rémálomba merültünk volna: Oktatásügyi reform? Iskolák bezárása. Egészségügyi reform? Kórházak leépítése, bezárása. Igazságügyi reform? Bíróságok bezárása. Önkormányzati reform? Községek összevonása, a helyi önkormányzati hatáskörök megnyirbálása. A leépítésen, megszüntetésen kívül a szótárukban mintha más szó nem is szerepelne. A magyar ügyeket meg ne is kérdezzük, mert hiszen mit akarnak a magyarok, ha már egy pártot sem képesek a parlamentbe juttatni, nem igaz?

   Gazdasági instabilitás némi európai önsorsrontással, atlantista rögeszmékkel fűszerezve? „Azt viszont vállaljuk!“ (Heger, Naď, Budaj és társaik – vajon csatlakozik hozzájuk a brüsszelokratává vedlett Dzurinda új pártja?). És persze a háttérből ott leselkednek az LMBTQ-, woke-, családellenes és egyéb ultraliberális, anarchista eszmék szószólói (a Soros, khmmm... akarom mondani Čaputová- féle Progresszívek).  Ennél lehangolóbb felsorolást keresve is alig talál az ember.

   Pedig az úgynevezett baloldal sem képes többre. Fico és Pellegrini egy tőről fakadt pártjai, mint ahogy arra fent rámutattam, ugyanolyan rosszul végezték munkájukat, még ha csendben is. De vajon mivel jobb nekünk, ha éppúgy kihúzzák lábunk alól a talajt, hogy majd csak a saját puffanásunkat halljuk meg, mikor hanyatt vágódunk?

   A kínálat tehát a középszernél is sokkal gyengébb. De akármilyen sajnálatos, a felsorolt pártok/politikusok fogják adni a következő parlament derékhadát, talán a szélsőjobboldaliakkal, esetleg a visszatérő kereszténydemokratákkal kiegészülve. Mármint a szlovák pártok közül.

2. ábra

Forrás: Eurostat, grafika: Baranyay Zsolt

Magyar menü

   De mi a helyzet a magyar érdekképviselettel, kire szavazzunk mi, magyarok? Sajnos az előző négy választás során nemzettársaink egyre kisebb hajlandóságot mutattak arra, hogy a parlamenti választáson részt vegyenek. Ebben szerepe lehetett nemcsak a korábbi kormányzati szerepvállalásokkal kapcsolatos elégedetlenségnek (habár az MKP választói esetében ez már elég távolra nyúlik vissza, és talán csak kevesekben él részletes emlékezete), hanem a magyar politikusok egymással szembeni évtizedes árokásásának, valamint a sok sikertelen választásból fakadó hitehagyottságnak is. Idén, 16 év óta először azonban újfent egy közös listán, a Szövetség listáján együtt kérik a választók támogatását az egykori MKP-sok és Hidasok, Összefogás- és MKDSZ-tagok. Végre nem egymás ellen, hanem egymás mellett, egymást kiegészítve indulnak. Ha ehhez hozzávesszük a szlovák pártok elmúlt jó másfél évtized során mutatott botrányos teljesítményét, aligha lesz jobb alkalom arra, hogy a magyar párt visszakerüljön a parlamentbe.

Miért higgyünk a sikerben?

   Egyrészt, a magyar választók továbbra is itt vannak köztünk. A szlovákoknak mára ugyanannyi okuk van a csalódottságra, mint a magyar voksolóknak, a részvételi hajlandóság vélhetően kiegyenlítődik. Az ország mintegy 8 százaléka vallotta magát magyarnak a népszámláláson, emellett újfent sok volt a nemzetiségükről nem nyilatkozók aránya. Okkal várható tehát, hogy a választáson részt vevők közül is legalább 8 százalékot tesznek majd ki a magyarok. S ha akár csak kétharmaduk a Szövetség magyar listájára szavaz (emellett még más nemzetiségűek – romák, szlovákok – szavazataival is számolhat a párt, hiszen még az önálló MKP minden huszonötödik szavazója is szlovák volt), akkor a parlamenti küszöb biztosan megugorható.

   Hogy a közvéleménykutatások jelentős hányada nem ezt mutatja? Ha valaki jobban beleássa magát a közvéleménykutatások kérdéskörébe, rájön, hogy annak eredményét nagyban befolyásolja a felmérés módszertana: ki, hogyan, kitől, kinek a megbízásából, mire kérdez rá, stb. De nem mehetünk el az egyesült magyar párt, a Szövetség neve mellett sem. Aki akarja, visszakeresheti, hogy míg az egyesülés előtt az új közös név nem vált ismertté, de az egyesülés tényéről már elvi döntés született (2021 tavasza), több ízben is rögtön 6 százalék körül mérték az egyesült magyar pártot. Igen, mivel nem volt még meg a név, ebben a formában kérdeztek rá. A Szövetség név alig több mint egy éve került elfogadásra, s eleinte keveseknek volt nyilvánvaló, hogy ha a szlovák kérdezőbiztos egy Aliancia nevű politikai erőt emleget, akkor az bizony a magyar pártot jelenti. Így később sok közvéleménykutatás olyan eredménnyel zárult, amely szerint Simon Zsolt pártja, mely a „Magyar” szóval kezdődik, nagyjából ugyanakkora támogatást élvez (2,5-3 % környékén), mint Szövetség. Azt hiszem, hogy ezt az eshetőséget az ősszel lezajlott helyi és megyei önkormányzati választás eredményének ismeretében minden további nélkül ki lehet zárni. Az októberi választások eredménye alapján egyúttal azt is vélelmezni lehet, hogy a Szövetség majd két évvel ezelőtti, parlamentbe jutással kecsegtető felmérési eredményei sokkal közelebb állnak a valósághoz.

És miért bízzunk meg bennük?

   Mind a szlovák, mind a magyar politikusok követtek el hibákat a múltban. De mint arra rámutattam, csak egy párt volt, amely a szlovák állam rövid önállóságának mindkét, nemzetgazdaságilag sikeresnek minősíthető kormányában részt vett, s ez éppen az akkori magyar egységpárt, a Magyar Koalíció Pártja volt. A magyar politikusok munkássága elengedhetetlen összetevője volt az akkori eredményeknek. Mondhatjuk tehát azt, hogy ha a magyarok egyesült pártja a parlamentbe, sőt amellett a kormányba is bekerül, az jó előjel az országnak. Igaz, a szlovák térfélen szóba jöhető összes partner alkalmassága komoly kívánnivalót hagy maga után, de valódi érdekérvényesítést, programmegvalósítást kizárólag kormányzati pozícióból lehet megvalósítani.

   Természetesen, ha a parlament mellett a kormányba is bekerülne a Szövetség, a hibákat feltétlenül ki kell javítani. Ha így lesz, az 1998-2006 közti évekhez képest sokkal több figyelmet kell szentelni azoknak a témáknak, amelyek a mi választóinkat, elsősorban a felvidéki magyarságot, kiemelten érintik. A magyar megmaradás, az önrendelkezés kérdése, a mezőgazdaság és az arra épülő ipar újraélesztése, az általunk lakott régiók infrastrukturális fejlesztése, a kistérségekben helyi megélhetést biztosító kis- és középberuházások megvalósítása a legfőbb prioritások közé tartoznak, melyektől tágítani nem szabad.

   Addig persze még sok víz lefolyik a Vágon. Ahhoz, hogy a Szövetség tényleg megugorja a parlamenti küszöböt, még nagyon sok munka vár rá. A belső súrlódások elsimítása és a kifelé történő kommunikáció összhangba hozása mára alapelvárás, a figyelmet az emberek problémáinak megoldására kell fordítani. Ennek reményében bizakodva tekintünk az új esztendőbe, várjuk a hajnalhasadást.