Pedagógusnapra

   Édesapám is a pedagóguspályát választotta, szelleme még most is itt él volt tanítványai körében, így történetesen bennem is, mert megadatott nekem –talán a sors akarta így – hogy tanítványa lehettem, sőt, a kötelező pedagógiai gyakorlatot is nála végeztem. A közelmúltban, egy fiók mélyén találtam választ több vele kapcsolatos kérdésemre: hogyan is élte meg édesapám pedagógiai pályájának újrakezdését abban a mátyusföldi kisfaluban, ahol én két évtized után az örökébe léphettem. /Pék Éva/

   Az újrakezdés első élményei - Pék Lajos /1912 – 1976/ naplójából

   Diplomával a kezemben kétkezi munkásként dolgoztam, amikor váratlanul ért a hívó szó: álljak be újra azok soraiba, akik a művelődés szentélyében, az iskolában nevelik majd a jövendő csemetéit. A Megbízotti Hivatal sorai újra felrázták bennem a pedagógust. Nem sokáig latolgattam. Aki egyszer elszánja magát valamire, ne sokat tétovázzon! Szolgálatra jelentkeztem. Így kerültem T. falucskába. Igazgatóm szeretettel fogadott. Másnap, sokévi távollét után, újra nebulóim elé állhattam. …. A napfény tavaszi sugarait öntötte a sarjadó földekre. A levegő tele volt madárhanggal. Fütyült a hajnalmadár és a csuszka, ciákoltak az erdei pintyek, cinkesereg csevegett, locsogtak a süvöltők, és valahonnan a kastély fái közül átható kacarászás is hallatszott, mely egészen emberi nevetésnek tűnt, és csak a jófülűek érezhették meg, hogy egy szajkó utánozta az emberi nevetést. A kis ugri-bugrik éneke betöltötte az én lelkemet is. Újra a kacagó, nevető, immár szabad gyereksereg között lehettem.  Amikor az iskola kopott lépcsőin felfelé botorkáltam, már kialakult bennem hivatásom krédója: mindig mindenütt ember lenni és emberré nevelni azokat, kiknek a kezét most fogom meg. Ezt a hitvallást a családi otthon melegéből, munkásapám szájából loptam el régen.

   Meredt szemek, kíváncsi pupillák meredtek rám: ki ez, milyen lesz, ez az új tanító…? S a legközelebb merészkedő, kíváncsiskodó fekete kóchajat megsimogatva vonultam a tantestületi szobába. Bemutatkozás, ismerkedés… és irány az osztály. De ott… Egyszerre úgy éreztem magam, mintha üvegtoronyban lennék, hol minden átlátszó, tiszta, kristályos. Itt minden tiszta volt, de mégis oly rejtelmes. Megszállt az ihlet, a tárgytalan rajongás, eszményi ide-odalengés, egy szív habozása. Gondolataim lassan alakultak, a már összeszedettek is ködfátyollá váltak, lelkemet valami úgy ülte meg, mint a jégkristály.

   Amikor az igazgatóm felém fordult, gondjaimra bízta az emberpalántákat, azt hiszem sokáig hangtalanul meredve állottam előttük. Első szavaim a hála szavai voltak, hisz újra taníthattam. S mindezt anyanyelvemen… A történelem vérzivataros századai jutottak eszembe. /Okfejtésem valahogy ilyen volt: ha nem lett volna 1948, nyelvünk rokkantként az utcán bandukolt volna./

   Nem vádaskodtam, mert tudtam, hogy minden baj tévedésből ered. Aki a célt akarja, annak az eszközöket is melengető szívvel akarnia kell, mert mindenkor csak annyit kapunk, amennyit adunk. Az emlékezés szavai lassan feloldották bennem az idegfeszültséget. Kitárult szívem-lelkem. Éreztem, hogy egy felnőtt férfi attól lesz érettebb, ha elfelejti gyermekkorát.

   Beszéltem. A szófolyam elárasztotta a termet. Szavaimban éreztem, hogy az előbbi zsarátnok lánggá erősödik, a gyerekszeretet izzó erejévé. A távlatokat vázoltam, ámbár tudtam, hogy a gyermekeknek nincs naptáruk. A gyermek nem években, hónapokban, mégcsak nem is napokban számol, hanem az ő különös álomtörvénye szerint, melyek néha a múltat is összekeverik egy jövőbeli eseménnyel, a valót a valótlannal, a képzeletet az elképzelhetetlennel. A múlt fényesítései és a virgács helyett a szívemet ígértem cserébe. A lelkek szeizmográfjai megmozdultak, jelezték, hogy mindketten – a padban ülők is, én is – jó irányban indultunk el.

   Menekültem a jelenbe, bár még éreztem, hogy a múlt erősebb a jelen érdekeinél, hogy valamihez ragaszkodni nem hasznos, de lelki szükséglet. Éreztem, hogy a szív észt ad, de az ész nem ad szívet, mert a dolgok szépsége a szeretetben rejlik.