Ne felejtsük a régi nyarakat!

   Régebben, úgy fél évszázaddal ezelőtt, ilyentájt már Morvaországban és Észak-Szlovákiában arattak kombájnosaink az Egy a párt, egy az ország, Egy mag se vesszen kárba! - szlogeneknek megfelelve, a többiekre hagyva a szalmabegyűjtés, a kazalrakás, a tarlóhántás nehéz munkáit. Gyerekként pajtásaimmal együtt a meleg augusztusi napsütésben fedeztük fel a megkönnyebbült határ szépségeit – köztük a határi utakat lepő vastag, selymes, forró port, amelyben élvezet volt bokáig járkálni. Hétágra sütött a nap és langyos, tiszta zivatarok frissítettek bennünket, elviselhető és élvezhető volt a nyár melege.

   Az eltelt évtizedek alatt azonban ez is megváltozott. Ugyan ma is hétágra süt a nap, de már bújni kell előle. Viharok, sötét zivatarok söpörnek végig a vidéken, vizük piszkít és árt növénynek, embernek, sokszor tönkretesz mindent, amit csak tud. Ma még tombol a nyár, holnap már felére csökken a hőmérséklet, zúg az orkán, ömlik, szakad az eső. A természet visszavág. Jelzi, hogy a világ tönkretételét nem engedi meg. Még az embernek sem.

   Bennünk is hasonló változások zajlanak. Szervezetünk, idegrendszerünk nehezen alkalmazkodik, bizonytalanok, idegesek vagyunk, cselekedeteinket már nem a higgadtság, nem a megértő jóindulat jellemzi. Egyre ritkábban térünk vissza régi önmagunkhoz, elfeledkezünk múltunk gazdagságáról és különlegességéről. Az együttélést szabályozó erkölcsi értékeink fakulnak, mindennapjainkból hiányzik a bizalom, a hit.

   Emberi közösségeink, akármilyen alapon és céllal szerveződnek is, kialakult, megszilárdult értékrend alapján léteznek. Általában nehezen fogadják be az újat, az ismeretlent, a ráerőszakoltat. Nehezen mondanak le a megszokott, bevált, az eddig életerőt, hitet, biztonságot adó normákról. Ezért furcsa és természetellenes szűkebb közösségünk, a felvidéki magyarság önfeladása, tévelygése, hitevesztése. Furcsa, hogy az elpártolók mégcsak nem is egy több évezredes kultúrájú, szellemi és lelki színvonalában, kiműveltségében, eredményeiben gazdagabb nép közösségét választják az önfeladás útján. Hová tart ma a tartásában megtört, saját értékeit nem ismerő, alkalmazkodásra kényszerített magyar? A család és az iskola ember- és nemzetformáló szerepének gyöngítésével, illetve ellehetetlenítésével értékeinket nem ismerő generációk nőttek fel. Hogyan tudnák ők elzavarni júdásainkat és kufárainkat, ha éppen a biztos pont, a szilárd alap hiányzik belőlük?

   A valóság figyelmeztet, jelzések sorát ismerjük. Bízzunk benne, hogy a természet, az értelem a mi esetünkben is utat mutat, és nemzetrészünk tönkretételét nem engedi meg. Persze mindehhez a magunk hite, ereje és akarata is szükségeltetik.

   Bízzunk a tiszta zivatarokban, ne felejtsük a régi nyarakat!