A népszámlálás havában

   Gondolom, egyetérthetünk abban, jó hogy elmúlt az a szerencsétlen óesztendő, nincs is bennünk semmiféle nosztalgia iránta. Aki pezsgőt bontott erre, jól tette, mert az egyben hatásos szer a vízfejűség ellen is. Az egészben az a szomorú, hogy a járványhelyzet egyre komolyabb, és aki túlélte januárt is, akár újabb pezsgőt is bonthat. Úgyhogy, ha ez így megy tovább hónapról-hónapra, a szeredi pezsgő még hiánycikk is lehet.  

   Ha volt pezsgőivás, ha nem, minden ott folytatódik, ahol abbamaradt Szilveszter éjszakáján. Az összes óhaj és sóhaj dacára a nemzet a kisebbségi léttől amúgy is legatyásodva odahaza sínylődik bezárkózva, és számolgatja a hópelyheket az ablaküvegen, ha havazik, ha nem. És a járvány okozta depressziót gyógyítandó, kóstolgatja a szilvapálinkát, bármiből főzték is. És azon töpreng, a Jóisten talán nagytakarítást tart ezen a földön és a fejekben, hogy megértsük végre, mily szánalmasan múlandó teremtmény az ember, mert hipp-hopp, egy picinyke vírus egy-kettőre két vállra fekteti. Talán épp akkor, mikor végre rádöbbenne, sohasem járt még színházban, nem látta a tengert, a hegyeket, és világszépe fővárosunkat, Budapestet, ami a mienk is, meg nem is. Akárcsak saját önazonosságunk.

   Azt hallani mindenütt, minden bajunkat a kínaiaknak köszönhetjük, akik röptében mindenféle madarat felfalnak, többek között a denevért is, mert tudományos pletyka, hogy azoktól kapták el elsőnek az újfajta kórságot. És hogy ne tűnjenek a globalizáció ellenségeinek, ahogy kapták, úgy ingyen tovább is adták nekünk, ha akartuk, ha nem. De mi már tudjuk, amit ők talán még nem, hogy nem enni való ennivaló a denevér, csak a disznóvér, amiből mi a véreshurkát és a kolduskását készítjük. Sebaj, a kínaiak túlélték a járványt, és remélhetőleg mi is követjük majd példájukat, jó kövér peredi libapecsenyével megtoldva.

   Mostanság egyébként is rájár a rúd erre a szegény országra. Mindazonáltal van valami kabarészerű ebben a borúban, mert nem mindennapi látvány az, hogy a regnáló szlovák politikusok egyikének a feje sínben, másikának bánatban, mert minél több a teszt, annál több a fertőzött. A harmadiknak meg futkos a szeme az idegtől és Matovičtól, és mindannyian köpködnek egymásra, szájmaszkban.

   A mi magyar politikus-jelöltjeink is tanulgatják ezt a jópofaságot. Egyikük úgy tesz, mintha nem is Bugár súgná neki, hogyan kell a lábat a bicikliküllőbe rakni. Másikuk nyelvészkedve azon töpreng, vajon a pipagyár szó nem származik-e a pipogyaságból, amivel az elődök sorra vesztették el sikeresen a választásokat. A harmadik meg úgy tesz, mint mikor az elefánt és az egér megy át hídon, és az utóbbi megkérdezi behemót társát: Ugye Dumbó, milyen hangosan dübörgünk? És egyáltalán ideje volna tudatosítani, hogy a koalíció kifejezés nem a koala szóból ered, és az összefogás korántsem azonos az összefogdosással, amit Kukukk Béla művel otthon Jolánnal.

   Ennyi nyelvművelés után méregkomoly az, amit Wass Albert mondott egyik újévi üzenetében, amely még most, februárban is aktuális: „Kétségtelen, hogy vélemény-különbségeink mindig lesznek, és erre szükség is van, mert enélkül nincs fejlődés, haladás, szellemi tisztulás. Azonban nem lenne szabad, hogy elvi vita gyűlölködéssé fajuljon. Kétségtelen az is, hogy hazaárulók és nemzetárulók mindég lesznek közöttünk, s a testvéri szeretet nem jelentheti azt, hogy ezeket az egyéneket meg kell tűrnünk magunk között. Ellenkezőleg. Időtálló egységet, mint időtálló acélt is csak salakmentes, tiszta anyagból lehet önteni.“

   Az is méregkomoly dolog, hogy alig néhány nap választ el minket a népszámlálástól. A Fórum-intézet demográfusa szerint előreláthatólag megint kevesebben leszünk néhány tízezerrel. Nincs semmi és senki, aki összefogná ezt a magára hagyott népességet. Az a politikai formáció, amely általunk szeretne bejutni a törvényhozásba, hosszú hónapok óta nem bírja eldönteni, vajon fiú legyen-e, vagy leány. Mert nemekből ma már több is van. Azonban már most is kiállhatna valaki közülük a függöny elé kóruspróba gyanánt, arra bíztatva mindenkit, mily fontos vállalni anyanyelvünket és nemzetiségünket a népszámlálás alkalmával, mert minden veszteségünk gyarapodást jelent odaát.

   Ez az összeírás mindenki számára kötelező, a törvény bünteti a részvétel megtagadását. Ennek dacára a tíz év előtti népszámlálás után kiderült, nagyon sokan nem éltek ezzel a kötelességgel, üresen adták le az íveket, vagy egyszerűen eldobták. Sokan voltak olyanok, akik beidegződött félelemből nem vallották meg nemzetiségüket, vallásukat, és néhányan nemüket sem. A statisztikusok most is arra számítanak, hogy a résztvevők aránya csak 70-80 százalék körül lesz, a hiányzó adatokat majd a meglévő nyilvántartásokból egészítik ki, nem is kis munkával.

   A nemzetiségek lélekszámát viszont nem készülnek ily módon kiegészíteni, mindenki vessen magára alapon. Azért azt hozzá kell tenni, ha kerekíteni szabadna nekik, az bizonyosan lefelé történne. Hiszen tudjuk, hol élünk.

Jóba Alajos