Mi van az asztal- fiókban?

   Rovatunk oldalain egy új sorozatot indítunk, MI VAN AZ ASZTALFIÓKBAN címmel. Mátyusföldi irodalmárainkat kérdezzük terveikről, készülő munkáikról, az alkotás mindennapjairól, nehézségekről, örömökről – a mindennapokról. Kérjük olvasóinkat, válaszaikat fogadják és olvassák figyelemmel, szeretettel – közülünk valók, hozzánk tartoznak, írásaik rólunk is szólnak, bennük mi is megszólalunk.

   Mi van az asztalfiókban?

   Száraz Pál (1954. május 22. Nagysurány)

   Kötetei: Kilométerkő (1999, novellák), Beszélő fények (2004, novellák, versek), Falu a madárdalos fák alatt (2008, helytörténet - Nagykér), Szárda szőnyege (2014, mikro novellák), Állatkertben (2016, leporelló), Dombon törik a diót (2017 – Nyitra környéki mondókák és gyermekjátékok), A sah drágakövei (2017, novellák).

   Érdekes a kérdés. Én inkább azt felelem, mi van az asztalfiókjaimban. Milyen munkával foglalkozom, min dolgozom jelenleg. Egy irodalom folytonosságát ugyanis nemcsak a megjelenő könyvekkel mérhetjük, hanem erre utalnak az írói munkának az olvasó nagyközönség előtt többnyire láthatatlan összetevői is. Amikor tehát az olvasó kézbe vesz egy friss, a nyomdából alig kikerült könyvet, a szóban forgó író (mondjuk én), már az újabb, esetleg a második – harmadik új munkáján dolgozik.

   Az elmúlt év vége nem volt jó számomra, mert eltörtem mind a két kezem. De, hála Istennek, már újra írok – meséket. Az Ezeregyéjszaka meséit – úgy ahogy én látom. Mesére mindenkinek szüksége van. És én szeretek meséket írni, újra és újra rácsodálkozni az életre, a létezés szakadatlan diadalmas zúgására. Szeretem a lélek tájait járni, gondolatban messzi magányos utakra barangolni. Nem zavar az egyedüllét. Mesékre felnőttként is vágyunk, hisz jól esik néha egy kis varázslat, időutazás. Kiszakadni a kézzel fogható, tapintatható valóság keretei közül.

   Elindultam a tudatos alkotómunka útján, s ezt kívánom a jövőben végigjárni. Persze a már tőlem talán megszokott rövid, mikro novellák is kikerültek – kikerülnek a ceruzám alól. Ha egy kis szerencsém lesz, akkor „Drahokamy šacha” címmel Ardamica Zorán szlovák fordításában megjelenik a Sah drágakövei című kötetem.

   Megtörténhet, hogy hamarosan egy újabb állatokról szóló leporellóm megjelenése is számításba jöhet. Csak rá kellene bólintani, mehet. Igyekeznem kell, hiszen a volt tanárom Simek Viktor sem lesz már fiatalabb. Elmúlt 77 éves, és a leporellónál ismét az ő csodálatos illusztrációira számítok.

   „Felhők között bújócskáznak” címmel egy gyermekverskötet ötlete is felmerült már bennem.

   Az egyik fiókomban a Felvidék malmairól összegyűjtött anyag lapul, egyelőre jobbnak látom, ha aszúsodni hagyom a szüretelni valót, hadd érjen.

   Min dolgozol? A kérdésre tréfásan – komolyan azt szoktam válaszolni: önmagamon. Van úgy, hogy napokat töltök el ötletek lejegyzésével, vázlatok készítésével. Máskor pedig csak úgy szalad a kihegyezett ceruzám a papíron.

   Hogyan tovább? Szeretnék még pár jó novellát, recenziót, verset írni.

   Száraz Pál

   Minden évben, májusban

   Egy ember ült a kávéház félhomályában és levelet írt. Jött a másik két ember és leültek az asztalhoz. Azt mondta az egyik:

• Már megint levelet írsz? Soha nem láttam még embert, aki ennyi levelet ír.

   Amaz felnézett, szelíden, de kurtán felelte:

• Egyetlen levelet írok naponta.

   Elhallgattak. A harmadik, aki festőművész volt, gyermekes ártatlansággal mosolygott. Halk volt, szemérmes, bátortalan, amikor megszólalt:

• A levélről jut eszembe, hogy ma nekem is írnom kellett volna valakinek.
• Kinek?

   A festőművész nem felelt mindjárt. Arcán különös, szomorú mosoly jelent meg.

• Kinek? Hogy kinek? Azt kérdezed? No, jó, megmondom.

   Küzdött a zavarával. Erőt vett magán és halk hangon elkezdte:

• Tizenhat éve történt. Bécsben. Megismerkedtem egy kis műépítésznővel. Az ismeretség tiszta barátsággá fejlődött. A leány – világosszőke hajú és kék szemű volt. Arcán illatozott a fiatalság hatalmas szépsége. Feljárt hozzám a műterembe. Egy alkalommal, amikor nagyon okosan megdicsérte az egyik képemet, őszinte elragadtatásomban, hogy meglátta a megfoghatatlant, amit a képemmel ki akartam fejezni, magamhoz öleltem és megcsókoltam. Zavartan, csaknem megdöbbenve emelte reám a tekintetét.

   „ Miért tetted ezt?” – kérdezte. Arca megrándult, ajka vonaglott, alig tudta visszatartani a könnyeit.  – „Ne tedd ezt többé velem” – mondta kérőn, valami furcsa fájdalommal a hangjában.

   Nem feleltem, továbbra is feljárt hozzám, és szabad időnket is mindig együtt töltöttük. Hamarosan megéreztem, hogy végzetes szerelemmel szeret. Föltettem magamnak is a kérdést, de nem tudtam rá felelni. Nyilvánvaló volt, hogy én is szeretem, de nem töltötte el egész valómat az a határtalan, egekbe emelő szenvedély, amely körülötte állandóan ott remegett.

   Sokáig küzdött magával, amikor egy hideg téli estén könnyes szemmel feltekintett rám: - „Ugye… ugye…” – akadozott. – „Te nem szeretsz engem?”

   Egyszerre megzavarodtam, és hebegni kezdtem. Valami olyasmit mondtam – „szeretlek én is, de most sok a dolgom és végeredményben nem vagyok teljesen tisztában vele, valóban szerelem-e, amit irántad érzek.”

   „Nézd”- szóltam. – „Várjuk meg a szerelem hónapját. Májusban már ráérek. Akkor majd nyakunkba vesszük a világot és meglátjuk, mit kezdhetünk egymással”.

   Nem szólt. Lehajtotta a fejét. Egy héttel később elutazott. Májusba levelet hozott a postás. Ő írta. Néhány kedves, megható sorban értesített, hogy Prágában él, vár, menjek. 

   Még aznap válaszoltam neki. Megírtam, hogy örömmel mennék, de nincs annyi pénzem, hogy a száztornyú Prágába utazhassam.

   Eltelt megint egy év. A következő májusban megint megérkezett a levele. Ismét néhány drága, reménykedő, szerelmes sor, hogy újból itt a szerelem hónapja – május. Ő még mindig Prágában él, folyton rám gondol és vár.

   Másodszor is kimentettem magam.

   Elkövetkezett a harmadik tavasz is. Májusban megjött a levele. Mit részletezzem? Megint nem utaztam el, Sem később, pedig kerek tíz éven át jöttek és mentek a levelek. Az ő részéről soha egy szemrehányó, vagy vádló szó nem esett. Megadás és alázat volt minden sora. Az én részemről pedig valami bocsánatért esdeklő mentegetőzés.

   A tízedik év májusában szerelmes lettem. Megnősültem. Nászutunk Csehországba vezetett. Egy napon, amikor Prágában kiléptünk a hotelunk ajtaján, hirtelen megdermedtem: - „Úristen!” – kiáltottam föl. – „Hiszen én Prágában vagyok. Prágában, és Ádám Éváról, az én kis árva szerelmemről egészen megfeledkeztem.

   Jóformán még magamhoz sem tértem az ijedtségből, a következő pillanatban sikoltás hangzott föl mögöttem. – „Péter! Péter!” Megfordultam. Ő volt ott, Éva. Hangos zokogással vetette magát a karjaimba. – „Óh, Istenem!” – tekintett föl rám sírva, mintha még mindig nem hitt volna a szemének, és mintha egyszerre elveszett volna a rászakadó nagy boldogságban, - „Péter! Hát mégis eljöttél?”

   Kétségbeesve meredtem rá.

   Észrevette a zavaromat. Lassú mozdulattal kibontakozott a karjaimból. Arca elsápadt, szemében kialudt a fény, ölelő karja lehullott. – „Vagy… vagy nem is hozzám jöttél?”

   Nem feleltem. Ajka még mindig suttogott valamit, aztán megfordult, megindult és imbolyogva, mint egy bús fény árnyéka, eltűnt az utca forgatagában.

*

   Ennek is immár hat éve. Mikor hazaérkeztünk, levele már várt. – „Sok boldogságot! Éva” – ennyi volt az egész. Másfél évvel ezelőtt meghalt a feleségem. Azóta minden nap leülök, minden nap írok neki egy levelet és mindennap összetépem. Addig nem halhatok meg, amíg nem válaszolok neki.

   Most mondjátok meg: - mit írjak, mi legyen a levelemben?

   Csend támadt. Hosszú csend. Egyikük sem tudott felelni.