Nagyszüleim kitelepítése

   Két, az állampolgárságától megfosztott, hontalan gyerek, Renczés Dániel (11) és Hegedűs Anna (9) története egy idegen országban

Dani

   Sokan voltunk a családban. A házban mindig gyerekzsivaj volt, hiszen öt gyerek elég nagy zajt tud csapni. A legidősebb közülünk Pali volt, őt követtem én a sorban, aztán jött Józsi, Évi, és a legkisebb Laci volt. Édesapám kovácsmesterként dolgozott, édesanyám pedig ránk vigyázott, főleg Lacira, aki akkor még csak két éves volt. Az iskolában tanultunk háborúkról és hasonló szörnyűségekről, de nekünk mint gyerekeknek sosem fordult meg a fejünkben, hogy valami hasonló szörnyűség velünk is megtörténhet...

Anna

   Összetartó volt a családunk. Sok időt töltöttünk a nagyszüleimnél, gyakran segítettek nekünk. Szerettem a családdal lenni. Sokat játszottunk az öcsémmel, Vilmossal, aki csak pár évvel volt fiatalabb nálam. Főleg az udvaron időztünk sokat, a Gyöngyös nevű kutyánkkal és az én macskámmal. Felhőtlenül teltek a napjaink. Sosem gondoltam volna, hogy mire betöltöm a kilencet, az életem háromszázhatvanfokos fordulatot vesz....

Dani

   1947. január 20-a volt, mikor a szlovák hadsereg  bekerítette Felsőszelit. Senki sem jöhetett be a faluba, s ki sem mehettek az emberek. Azok, akik a falun kívül dolgoztak, kint rekedtek, a katonák nem foglalkoztak velük. Már a háború befejezése után, 1946-ban kezdték rebesgetni, hogy lesznek valamiféle lakosságcserék, kitelepítések, de senki sem tudta biztosan. Az elsők között voltunk, akiket kitelepítettek. Mindenki három napot kapott arra, hogy összecsomagoljon, akik tenyésztettek disznókat, azok levágták őket, hogy elvihessék a húst magukkal. Csak az maradhatott, aki reszlovakizált. Nem volt nehéz, csak el kellett mennie az embernek a községi hivatalba és szlováknak vallania magát. Édesapám háromszor indult el, hogy reszlovakizáltassa az egész családot, de mindháromszor visszafordult útközben.

   Így történt, hogy 1947. január 23-án az első vonaton ültünk, ami Galántáról indult a kitelepítettekkel, de hogy milyen végállomás felé, senki sem tudta.

Anna

   Már előtte beszélték, hogy lesznek kitelepítések Magyarországra, vagy máshova. Nem egyszerre telepítették ki a falukat, nehogy az emberek lázadni tudjanak. Mindig máshonnan deportálták az embereket. Keleten már ´46 végén elkezdték a kitelepítéseket, néhányan már akkor átszöktek Magyarországra. Mikor január 20-án a katonák körbezárták Felsőszelit, már meg volt a terv a falu kitelepítéséről. Fehér lapot kapott az, akit Magyarországra deportáltak ( őket csak később vitték el, sők vihették magukkal a tenyészállataikat is), piros lapot azok kaptak, akiket Csehországba vittek. Akik piros lapot kaptak, még baromfit sem vihettek magukkal, csak a macskák és a kutyák voltak megengedettek. A mi családunkban a nagyszüleim kaptak elsőként lapot, pirosat. Az egész családunk átment segíteni csomagolni. Sajnáltam a nagyszüleimet, még belegondolni is rossz volt, hogy kényszerítik őket arra, hogy elhagyják azt a helyet, ahol az egész életüket töltötték. Szomorúan telt a csomagolás. Minden egyes bepakolt holmihoz egy emlék fűzödött. Már éjfél körül járhatott, amikor átjött a másik nagyapám, s szomorúan csak annyit szólt oda apámnak:

   „Fiam, gyere haza! Meghozták a ti papírotokat is...ti is mentek.“

Dani

   Marhavagonokba tereltek bennünket, egy szerelvényben két család volt. Mindenki félt, senki sem tudta hová megyünk. Sokan még a tűzhelyet is vitték magukkal. A vonat elején volt egy szerelvény, ahova a gyerekek mehettek, állítólag ott lehetett kapni teát is. Öten voltunk gyerekek: Pál, Józsi, Évi, Laci (aki még csak két éves volt akkor) és én. Édesanyám egyikünket sem engedett el maga mellől. A háború után voltunk, akkorra már hazajöttek azok a zsidók, akik túlélték a Holokausztot, és beszámoltak arról, hogy mi történt. Ott először   elválasztották a gyerekeket a felnőttektől, s mivel a gyerekek munkára alkalmatlanok voltak, egyenesen a haláltáborokba szállították őket. Sokan gondolhatták ugyanezt, mint az édesanyám...

   Senki sem engedte az első szerelvénybe a gyerekét.

Anna

   Nagy káosz volt, mikor megtudtuk, hogy nekünk is mennünk kell. Mindenki sírt...mindenki mindent sajnált. Nem tudtuk eldönteni, mit vigyünk magunkkal és mit ne vigyünk. Mivel tenyészállatokat tilos volt vinni, csak egy macskát és a Gyöngyös nevű kutyánkat tudtuk magunkkal vinni. Még reggel, mielőtt a vonat elindult volna Galántáról, a nagymamán küldött nekünk kenyeret, kalácsot és tyúkhúslevest. Jól is jött, ugyanis a nagy pakolásban elfelejtettünk elegendő ételt csomagolni. Az úton nagyon kevésszer álltunk meg, de a vagonokból akkor sem szállhattunk ki. Szükségleteinket kannákba kellett végeznünk. Az egyik alkalommal, amikor megállt a vonat, és kinyitották a vagon ajtaját egy kis időre, a macskám kiugott. Sírtam, nagyon szerettem azt a macskát, édesapám kiugrott a vagonból, és a macska után eredt, hogy visszahozza nekem ( vagyis, csak eredt volna). Két katona tartotta elé a fegyverét.

   Így indultunk tovább az úton. Macska nélkül, és halk gyereksírás közepette.

Dani

   Az út három napig tarthatott. De nehéz volt megmondani, az állandó sötétségben nehezen tudtuk kivenni, hogy éjszaka van- e vagy nappal. Mikor egyszer megálltunk, megtudtuk, hogy Csehországban vagyunk, ugyanis a katonák már csehül kiabálták, hogy : „Honem, honem! („Gyorsan, gyorsan!“). A harmadik nap reggelére megérkeztünk a célállomásra, Podbožánba.

Anna

   Podbožán egy kisváros volt. Az állomáson lerakodtunk, és jöttek a cseh gazdák, akiknek munkaerő kellett, s kedvükre válogattak a magyar családok közül. Olyan volt az egész, mint egy rabszolgapiac. Minket viszonylag hamar kiválasztottak, ugyanis két dolgozóképes felnőtt volt a családban és csak két gyerek: az öcsém Vilmos és én. Mire elindultunk az állomásról, már beesteledett, és rettentően hideg volt. Az úton egyszer csak tűz pislogására lettünk figyelmesek. „Valami nagy baj történhetett“ - gondoltuk. Mikor odaértünk, a nagyszüleimet pillantottuk meg. Kitörött a kocsijuk kereke, így nem tudtak tovább menni. A gazda elment a lovakkal, hogy segítséget hozzon, és magukra hagyta nagyapámékat a hideg téli est közepén. Annyira fáztak, hogy mire odaértünk már eltüzelték a bútoraik harmadát.

   A nagyszüleim mindig is tanult emberek voltak, emlékszem, mindig könyv volt a kezükben, ha átmentem hozzájuk látogatóba. Csehországba is sok könyvet vittek magukkal, nagyapám nagyon büszke volt a bőrkötéses könyveire. De azon az éjszakán kénytelenek voltak eltüzelni mindet. Ott égtek a szemünk láttára, nagyapám szeretett Jókai-kötetei...csak égtek és égtek, hogy a nagyszüleim meg ne fagyjanak.

Dani

   Nehezen „keltünk el“ Podbožánban. Édesapám nagyon jó kovácsmester volt, viszont sokan voltunk gyerekek, ezért nehéz lett volna eltartani bennünket. Nagy szerencsénk volt akkor, ugyanis a nagybátyám és a két nagynéném is ott voltak Podbožánban (nem is tudtunk róla). Ők csak hárman voltak, és mind munkaerőnek számítottak. Mikor kiválasztották őket, a nagybátyám elintézte a gazdával, hogy minket is elvigyen magával. Így már öt felnőtt volt, öt gyerek mellett. Mlyncére szállítottak bennünket, egy úri házba. Három szobában laktunk tízen. Nem sokkal miután megérkeztünk, páran gyerekek úgy döntöttünk, hogy elmegyünk szétnézni, és talán szánkózni is kicsit (nem akartunk a házban láb alatt lenni). Elmentünk egy domboldalhoz, több gyerek is szánkózott ott. Még ma is a fülembe cseng, ahogy két cseh gyerek azt kiabálja felénk: „Buta magyarok!“

Anna

   A magyarok a német családok lakásaiba költöztek be, akiket szintén kitelepítettek onnan, még a mi érkezésünk előtt. De hogy őket milyen módon deportálták, azt nem tudtuk meg soha. Mikor megérkeztünk Liboricére, az új „otthonunkba“, édeanyám nagyon félt. A ház, ahova kerültünk hátborzongató volt. Az ágy nem volt bevetve, látszott, hogy nemrég keltek ki belőle. A konyhaasztalon a tészta még félig szét volt sodorva. A tűzhelyen egy lábosban félig kész mártás. Látszott, hogy azoknak, akik itt laktak, nagyon gyorsan kellett elhagyniuk a házat.  Édesanyám sokáig nem mert bemenni azokba a szobákba.

Dani

   Minket, kitelepítetteket megfosztottak az állampolgárságunktól. Hontalanok voltunk, nem tartoztunk sehova. Az emberek féltek tőlünk, nem tudták, hogy mi nem önként jöttünk el otthonról. Sokan azt hitték, valami háborús bűnösök vagyunk. Sokáig tartott, míg rádöbbentek, milyen szorgalmasak is vagyunk, mi magyarok.

Anna

   A harmadik napra már be voltak osztva az emberek munkára. Mindenkinek megvolt a maga feladata (tehénfejés, etetés, lovak gondozása...) Nekünk gyerekeknek iskolába kellett járnunk. Liboricén akkor még nem volt iskola, ezért a szomszéd faluba, Libošovicébe kellett járnunk. Minden nap gyalog kellett mennünk iskolába, akármilyen hideg is volt kint. Az én lábaim nagyon fájtak. A hosszú vonatút során rettentő hideg volt a vagonokban, és lefagytak a lábujjaim. Lubenecbe vittek emiatt orvoshoz. Úgy be voltak dagadva a lábujjaim, hogy nem fért rá a csizma, ezért papucsokban kellett járnom. A nagy hóval szemben nagyon előnytelennek és vékonynak bizonyultak, ezért hamar használhatatlanná váltak. Édesanyámnak azonban nem volt rá pénze, hogy állandóan új papucsokat tudjon nekem venni. Nagy szerencsénkre az egyik orvos Lubenecben egy galántai zsidó volt, aki volt olyan kedves, hogy miután elmagyaráztuk neki, hogy honnan vagyunk,  elintézte, hogy ingyen papucsokat kapjak. Azóta is hálás vagyok ezért.

Dani

   Iskolába kellett járnunk. Sok faluval ellentétben, Mlyncén volt egy egyosztályos iskola. Oda jártunk, de az órákon nem értettünk semmit. A tanárnő elintézte, hogy mi magyarok délutáni tanításra járjunk, mivel a rendes tanítási órákon nem tudtunk megtanulni semmit. Délután viszont már nem fűtöttek az iskola épületében, ezért a tanárnő konyhájában folyt a délutáni tanítás. Mindent az alapoktól kezdtünk. A tanárnő egyenként mutatott rá tárgyakra, és mondta el a nevüket csehül, mi pedig elismételtük. Lassacskán bár, de így sikerült megtanulnunk valamilyen szinten csehül. Mikor már megtudtuk magunkat értetni az idegen nyelven, a tanárnő osztályokba osztott be minket. Számtanpéldákat kaptunk, és az alapján, ahogy megoldottuk őket, történt a besorolás. Én jól tudtam számolni, ezért engem a tanárnő a bátyámhoz osztott be, negyedikbe.

Anna

   Később Liboricén is nyílt iskola, úgyhogy onnantól kezdve már oda jártam. Én viszonylag gyorsan megtanultam csehül. A cseh gyerekekkel nem nagyon barátkoztunk. Helyettük inkább a németekkel. Ők sem értettek sokat csehül, nagyon félénkek is voltak. Én olyan jól beszéltem már csehül, hogy egy falubéli német kislányhoz jártam és tanítottam őt csehül. Együtt olvastuk a cseh mesekönyveket. Az apukája asztalos volt, kisasztalkát is kaptam tőlük ajándékba. Így teltek a napjaim Liboricén. Délelőtt iskolába jártam, délután pedig a német kislánynak segítettem tanulni.

Dani

   Ötödik osztályba már Lubenecbe jártam, ami egy kisváros volt, nem messze Mlyncétől. Ott már minden tantárgyat más tanár tanított. Akkorra már megtudtuk magunkat értetni csehül, de még nem beszéltük tökéletesen. Egyik történelem órán a tanár felállított, nekem pedig el kellett mondanom egy részletet a történelemkönyvből. Magam is meglepődtem, milyen jól tudtam. De ezzel nem voltam egyedül, a többi diák is elképedt. Miután befejeztem, megtapsoltak, hogy mennyire jól megy már a cseh nyelv.

   Szerettem oda járni iskolába, de még jobban szerettem volna bicklivel járni. Lubenec nem volt olyan messze Mlyncétől, de biciklivel az út sokkal gyorsabb lett volna, és sokkal élvezetesebb is. A majorban, ahol laktunk voltak biciklik, csak éppen gumik nem voltak a kerekeken. Elmentünk hát a bátyámmal, Palival a községi hivatalba, hogy elintézzük magunknak, kapjunk gumit a kerekekre. Magunk is meglepődtünk, amikor elfogadták a kérésünket. Ezután minden nap biciklivel jártunk iskolába.

Anna

   A magyarok nagyon dolgosak voltak és sok mindenhez értettek. Ez tetszett a cseheknek. Azt is rokonszenvesnek találták, hogy vallásosak voltunk. Minden vasárnap templomba jártunk. Sokszor egymást is meglátogattuk vasárnaponként. Nagyon összetartóak voltak a magyarok. Az otthoniakkal is tudtunk levelezni. Édesapám haza is ment Felsőszelibe egyszer, mikor megtudta, hogy a szüleit kitelepítik Magyarországra. A gazda megengedte neki, hogy haza- látogasson elbúcsúzni tőlük. Mindannyian kikísértük édesapámat a vasútállomásra. Velünk jött a kutyánk, Gyöngyös is. Mikor elindult a vonat, rajta apámmal, a kutyánk nekiiramodott, és futott a vonat után. Hívogattuk vissza, kiabáltunk utána, de ő csak futott és futott, s végül már nem láttuk se a vonatot, se a Gyöngyöst. Több mint egy hétig nem került elő... Aztán egyszer csak beállított az udvarra, ahogy édesapám is pár nappal kesőbb.

Dani

   Beilleszkedtünk. Bár teljesen megszokni nem tudtam az „új“ otthonomat, de nem volt más választásom. Új barátaim lettek, akikkel sokat voltam együtt, és sok kalandban volt velük részem. Csehországban ültem először lóháton. Az egyik cseh barátomtól, Červenka Václavtól kaptam az első sílecemet. Volt egy voliňák barátom is, Vladimír Hleníček, vele találtunk egyszer egy fegyvert az erdőben. Felemeltem, hogy jobban megvizsgálhassam, de ő figyelmeztetett, hogy ne érjek hozzá, mert felrobbanhat. Ő Oroszországból származott, azt mondta, ott sokszor találni háborús fegyvereket, de gyakran felrobbannak, ha hozzájuk ér az ember. Ezt akkor és ott jól az eszembe véstem.

Anna

   Egy idő után a gazda nem tudott fizetni nekünk, ezért el kellett költöznünk. Olyan helyre kerültünk, ahol sokan voltak Felsőszeliből, ami nagyon jó volt. Az új gazdánk és a gazdasszonyunk is kedves volt. A gazdasszony nagyon kedvelt engem. Nem volt gyereke, ezért csatokat és ruhákat varrt nekem, mindenhova vittek magukkal, hintóban utazhattam velük. Több major is az övéké volt, többek között a mlyncei is. Egyszer elvittek magukkal a mlyncei gazdaságba körülnénzi. A gazda és a gazdasszony oda szerettek volna átköltözni, ezért lakást kerestek maguknak. Egy olyan lakást választottak ki maguknak, ahol szeliek laktak. A Renczés családhoz mentünk látogatóba.

Dani

   Egyszer eljött hozzánk a gazda és a felesége, akikhez tartozott a mi majorunk is. Egy felsőszeli lányt is hoztak magukkal, Hegedűs Annát.  Akkor láttam őt elöször, de nem utoljára. Az elején nem értettem, mit akarnak itt. Aztán édesanyám megmutatta nekik a lakást, de mivel ő keveset tudott csehül, én fordítottam neki. A gazdáéknak tetszett a lakás, úgyhogy be is költöztek, nekünk pedig egy kisebb lakásba kellett költözni. Kicsi volt a hely, nem fértünk el ott mindannyian. Én és a bátyám már elég idősek voltunk (én már majdnem tizennégy voltam), ezért mi ketten külön lakásba költöztünk. Addigra már tudtunk magunkról gondoskodni.

Anna

   1949-ben jöhettünk vissza. Már tudtuk előre, hogy hazajöhetünk, s mire hazakerültünk, tavasz lett.  Haza már mindent hozhattunk, csak nem volt hova. A régi házainkban szlovákok laktak, akik Rózsahegyről és a környékéről költöztek be, miután minket elszállítottak. Ugyanúgy mint Csehországban, itt is házakba osztottak be minket, egy házban több család is lakott. Semmi sem volt már ugyanaz, de legalább otthon voltunk, és együtt.

Dani

   Sokan laktunk egy házban, annyian, hogy nem fértünk el. Józsi bácsi, aki szintén velünk lakott egy házban, minden este egy párnával a hóna alatt, és egy pokróccal a kezében ballagott át egy másik házba, az ismerőseihez aludni, ugyanis otthon már nem volt elég hely. Hosszú időbe telt, de végül visszaköltözhettünk a régi házunkba. Az, aki előtte ott lakott, elköltözött. Lassan minden kezdett a helyére állni. A gyerekek iskolába jártak (én és a bátyám már nem Felsőszelibe, hanem Galántára). Voltak még nézeteltérések az ott maradt szlovák és a magyar legények között. Sokszor a viták verekedésekbe fulladtak, de a rendőrők csak a magyarokat vitték el és csukták be. Sokszor meg is verték őket. A szlovákokat békén hagyták. Később a szlovákok észrevették, hogy a rendőrök csak a magyarokat fogják el, úgyhogy inkább békén hagyták a magyarokat. A legtöbben idővel elmentek a faluból.

   Minden kezdett visszaállni a régi kerékvágásba, de az a bizonyos távol töltött két év mindenkin nyomott hagyott...

Anna

   A faluban már csak szlovák iskola volt, oda kezdtünk el járni az öcsémmel. Az iskola igazgatója mindig tőlunk hordatta a tejet, és mindig a fiát küldte el érte. Pár hónappal később nyílt egy magyar osztály is, s én rögtön átjelentkeztem oda, de senkinek sem szóltam róla. Egy nap a szlovák iskola igazgatója jött át a tejért a fia helyett. Rögtön tudtam, hogy baj van. Szólt az édesapámnak, hogy nem járok iskolába. Az apám tagadta, azt mondta, hogy minden reggel elmegyek, és délután haza is jövök. Odahívtak engem is, és megkérdezték, hogy mi folyik itt, hova megyek el minden reggel, ha nem iskolába. Félve jelentettem be, hogy én bizony átiratkoztam a magyar osztályba. Ez nagyon nem tetszett a szlovák igazgatónak, rögtön ki is osztotta apámat. Féltem, hogy édesapám mit fog erre szólni, de ő csak az igazgatóra  nézett, kihúzta magát, és ennyit mondott:

   „Jól tette! Hisz magyar!“

Epilógus

   Nagyapám és nagymamám a kitelepítés ideje alatt találkoztak először. Akkor még nem is sejtették, hogy útjaik a jövőben összeérnek. Hazatérésük után négy évvel nagyapám már udvarolni kezdett a nagymamámnak. 1958-ban összeházasodtak, két gyerekük született, és négy unokájuk. Felsőszeliben telepedtek le, itt dolgoztak, itt nevelték gyerekeiket, itt vigyáztak unokáikra, s azóta is itt élik napjaikat. Ha néha eszükbe jut a kitelepítés, mesélnek róla unokáiknak. S bár hetven éve történt, sosem fogják elfelejteni...