Lővérszeg – A székely íjászok faluja

Gondolatok Felsőszeli helyneveiről

   Felsőszeli határában a Dudvág folyó egyik kanyarulatának jobb partján, Főszeg utca szélső házaitól egy kilométernyire, Hidaskürt irányában terül el a ´Lővérszeg´ nevű dűlő. Ez a lassan feledésbe merülő határnév egy a honfoglalástól a kora Árpád-korig létező település nevének az őrzője, amelynek története egybefonódik történelmünk eseményeivel. Mielőtt azonban ennek taglalására rátérnénk, előbb nézzük meg, hogy mit is jelent maga a ´lővér´ szó.

   Az egykoron íjjal vadászó és harcoló magyar nép ősrégi szava a ´lő´, amelyet a nyelvtudósok finnugor eredetűnek tartanak. A ´lő´ ige v-betűs tövéből keletkezett a minket érdeklő ´lövér´ kifejezés, amely ´lövészt´ jelent. Ennek helyi, szelies változata a ´lővér´.

   Az Árpád-korban úgy a ´lövő´, mint a ´lövér´ az ország gyepűit védő lovasíjász megnevezése volt. Az oklevelekben a latin ´sagittarius´ (íjász), magyarul a ´lövő, lövér´ megjelöléssel többször a székelyek szerepelnek. Ezeket az íjászokat a múltban jász besenyőknek is gondolták, de a székely-besenyő párosítás is sokáig dívott a tudományos életben, mert a székelyeket és a besenyőket gyakran együtt emlegetik a források. A mi esetünkben azonban Lővérszeg közérthetően hangzó neve egyértelművé teszi, hogy lakói magyarul beszélő székely íjászok voltak.

   A székelyekről elsőként III. Béla király jegyzője, az Anonymusnak is nevezett P. mester tesz említést az 1200-as évek körül írt Gesta Hungarorum című művében: „Ott a székelyek, akik előbb Attila király népe voltak, Ősbőnek hírét hallva, békés szándékkal elébe jöttek, s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal. Sőt Ősbő serege előtt első hadrendként indultak Mén-Marót ellen harcba. ...A székelyek és magyarok sok embert lenyilaztak.“ A két nép találkozása a krónikás szerint nem messze a Tiszától a Kórógy-ér vize mellett történt, a harcra Biharban került sor.

   A honfoglalás után a székely népesség Pozsony és Moson vármegyék, Őrvidék és Őrség, majd délre kanyarodva Baranya és Valkó vármegyék területein nyert szálláshelyet. Történt ez azért, mert abban az időben a magyar hadak arcvonala a német fenyegetettség miatt nyugati irányultságú volt. A székelységnek, mint csatlakozott katonai segédnépnek békeidőben a határvédelem, háború esetén a csatában való elő- és utóvéd szerep volt a kötelessége.

   Szent István király idejében (1001–1038) az első alapítású 47 vármegye közül 24 volt határvármegye. Az országhatárokat a lakatlan gyepűelvék mögött őrfaluk láncolata védte. Ezek mögött helyezkedett el második védővonalként a lövő telepek sora. A határvédelmi berendezkedés tehát nem egyetlen láncszerű vonalban húzódott, hanem mélységében tagoltan is elhelyezést nyert. Az őrök (speculatores) és a lövők, lövérek (sagitarii) közti különbséget a nevükön kívül az a körülmény világítja meg, hogy a Lövő, Lövér helynevek mindenütt az Őr helynevek vonala mögött fordulnak elő. Ez azt mutatja, hogy amíg az őrök feladata elsősorban a határ kémlelése és az ellenség közeledtéről való híradás volt, addig a határ tulajdonképpeni védelme és az ellenség támadásának feltartóztatása a lövőkre háramlott. A határvármegyék belső területein lévő gyepűkön is voltak lövő telepek, amelyek késleltették az ellenséges benyomulást mindaddig, amíg a királyi hadsereg felkészült az ellentámadásra.

   A sagittárius, azaz a nyilazó gyepűőrök emléke a helynevekben a Lő, Lövő, Leveld, Levél, Lövér, Lövérd, Lévárd alakban van jelen.

   A Pozsony vármegyei lövő telepek közül legnevezetesebbek a Nagy Lévárdként (Veľké Leváre) ismert Nagy Lövő (1323/1365: Syculum ... de Nogh Lweuu) és a mellette lévő Kis Lévárdnak (Malé Leváre) mondott Kis Lövő (1476: Kyslewar). További székely szállások a térségben Strázsa (Šaštín-Stráže) és Székelyfalu (Sekule). Ezeknek központja a Sasvár vármegye székhelyeként is jegyzett Sasvár (Šaštín) volt (1323: Saswar in comitatu Sasvariensi). A hely lakói itt is székely íjászok voltak, amint az az oklevelekből egyértelműen kiviláglik (1279: sagittarius de Saswar; 1323/1365: Syculus de generatione Syculorum de Saswar). Az írások Boleráz falu határában is említenek székelyeket.

   A sokszor emlegetett vági székelyek (Siculi de Wagh) telepének hollétéről megoszlanak a vélemények, mert vannak történészek, akik szerint IV. Béla király habár vági székelyeket említ oklevelében, de valójában a Baranya megyei nagyvátyi székelyeknek tett engedményeket.

    A székelyeket Géza nagyfejedelem idejében és első Árpád-házi királyaink uralkodása alatt a Kárpát-medence nyugati gyepűitől Erdély nyugati kapujához, a bihari védvonalhoz telepítették át, leginkább a besenyők 11. századi egyre gyakoribb betöréseinek megakadályozása céljából. Biharból a 12. században költöztek tovább az egykori Telegdiszék, a mai Székelyudvarhely környékére. Szintén ezidőtájt, ugyanebből a Nagyalföld peremén húzódó bihari védvonalból érkeztek meg Marosszékbe a Pozsony és Moson vármegyékből települt székelyek. Ismét mások ekkor foglalták el Dél-Erdélyben azokat a területeket, ahonnan később a szászok betelepítése után átköltözni kényszerültek a Kárpát-medence délkeleti csücskébe, a mai Háromszékbe. A kelet felé tekintő új székely védvonal a mai Székelyföldön nagyjából a 13. század elején állandósult. Ezt a letelepülést ismeri és írja le IV. (Kun) László királyunk udvari papja Kézai Simon az 1283-as év táján készített szintén Gesta Hungarorum című történeti művében, amelyben ezt írja: „Ezek a székelyek ugyanis a hunok maradványai, akik mikor hírét vették, hogy a magyarok másodszor is visszatérnek Pannóniába, elébük mentek Oroszország végeire, és miután együttesen Pannóniát elfoglalták, abban részt kaptak, de nem Pannónia síkságán, hanem a blakokkal együtt a végek hegyeiben nyertek osztályrészt, ezért a blakokkal összeelegyedve, mint mondják, azok betűit is használják.“

   Az áttelepülők magukkal vitték korábbi lakhelyeik településneveit, helynévadási szokásaikat, valamint nyelvjárásukat. A Telegdiszéktől északra fekvő területek lakossága beszéli Pozsony és Moson vármegyék lakosságának nyelvváltozatát.

   A székelyek egy része azonban továbbra is a mi nyugati területeinken maradt. Ők népnevüket és kedvezményeiket vesztve a 14. században beolvadtak a helyi lakosságba.  

   Az elmondottak alapján nyilvánvaló, hogy határunkban a Lővérszegnek mondott hely a honfoglalástól a kora Árpád-korig nem dűlő, hanem egy Lővér nevű falucska volt, amelynek lakói székely lövérek-íjászok voltak. Ők voltak azok a Pozsony vármegyei belső elhelyezkedésű lövő telepek egyikének harcosai, akik az előretolt gyepűkön (Sasvár környékén) húzódó külső határőrvonalak ellenség általi felmorzsolása esetén az északi országos legbelső gyepűvonalat védve további íjász egységekkel együtt támadásba lendültek a magyar fősereg megérkeztéig.

   A falu íjászainak létszáma legalább tíz fő kellett, hogy legyen, mert hiszen ennyi harcosból állt a legkisebb székely hadi egység. Mivel a 10-11. században a települések jellemzően 150-200 fősek lehettek, ezért feltételezhetjük a lővérek akár húszfőnyi csoportját is. A faluban vérségi kapcsolaton alapuló tíz-húsz család települt össze és alkotott közösséget. A lakóépületek kisszámú házcsoportokba tömörülve egymástól nyíllövésnyi távolságon belül helyezkedtek el. Ezeket a házcsoportokat a magyar nyelvben szegeknek mondjuk.  

   Az áttelepítést elrendelő királyi parancs a mi Lővérünkön is csak a gyorsan bevethető fiatal íjász nemzedéket érinthette, ezért a falu vonulásra nem fogható népessége nálunk is visszamaradt. Ez a helyben maradt embercsoport régi Lővér nevű falujából a Dudvág jobb partján lejjebb húzódva a templom mellett jobbról és balról új szeges típusú településeket alapított az addig lakatlan területen. Mivel már nem teljesített lövér szolgálatot, ezért új otthonának jobb híján már csak az elhelyezkedés adta lehetőség szerinti Főszeg (Felszeg) és Alszeg neveket adhatta. Az átköltözés lassan és fokozatosan ment végbe, mert hiszen új lakóhelyeket kellett építeni. Az egyre inkább sokasodó Főszeg és Alszeg népe saját egykori, immáron fogyatkozó falujának Lővér nevét a ´szeg´ utótaggal toldotta meg, merthogy az új helyzetben az eredeti település is csupán egyik szegévé vált a székelyek lakta térségnek. Ha ugyanis egyszerre és hirtelen történt volna meg Lővér teljes elnéptelenedése, akkor a ´puszta´ utótagot kapta volna a hely. Az Erdélybe történő áttelepítés és Lővérből a Dudvág alsóbb szakaszára való átköltözés Szent László király uralkodása (1077-1095) alatt történhetett.

   Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy miért éppen Felsőszeli határában létezhetett egy ilyesfajta íjászfalu. A feleletet Dr. Fodor Ferenc geográfus, kartográfus-történész adja meg az „Adatok a magyar gyepük földrajzához“ című, a Hadtörténelmi közleményekben 1936-ban megjelent publikációjában, amikor így ír: „Ahogy Sebestyén Gyula is megállapítja a legelső gyepük itt Pozsony táján kezdődve a Kis-Kárpátokokon futottak végig Boleráz tájáig... Boleráztól keletre fordult a védelmi vonal a Ternava folyócskához, s ennek mentén vezetett lefelé Farkashida, Gány, Vedrőd, Diószeg adatainak bizonysága szerint  a mocsarakon és a Dudvágon keresztül a Vághoz. A Vág mentén messze, le Szemőig ereszkedett le a védelmi vonal.“

   Dr. Fodor Ferenc megállapításának ismeretében nem kell sokat bizonygatni, hogy a mi Lővér falunk íjászai a Pozsonytól kiinduló és Bolerázon át felénk húzódó országos gyepű harcosai voltak. Sajnos azt a pontot, ahol a védvonal áthaladt a Dudvágon, a szerző nem nevezi meg. Annyi azonban bizonyos, hogy az egykori Lővér falu e hely közelében kellett, hogy legyen.

   Habár a szomszédos Lővér település eltűnt az évszázadok során, de a történelmi Magyarország más tájain mindmáig léteznek ilyen nevű lakóhelyek. Sopron kertes villanegyedének még ma is Lövérek a neve (1277: sagittariorum de v. Luer) és az erdélyi Maros-Torda megyében is találunk Lövér nevű falut (1228/1378: Luer).

   Felsőszeli községnek több történelmi vonatkozású helyneve van, Lővérszeg csupán egy közülük.