Családunk kálváriája

   Ebben az évben a dél-szlovákiai falvakban magemlékezéseket tartanak a magyar ajkú lakosok 1947-ben történő Magyarországra való kitelepítéséről, illetve Csehországba történő deportálásáról.

   Hosszú vívódás és töprengés után elhatároztam, hogy közzé teszem a mi családunk tragédiáját.

   Óváriné Varjú Mária vagyok, Kismácsédon születtem 1949. január 1-jén. Az anyai ágról a kismácsédi temetőben nyugszanak az elődeim – dédszüleim és a nagyanyám. Nagyapám sírja Csehországban, Jihlaván, egy német temetőben van.

   Nagyapámat Mészáros Istvánnak hívták, 1879.február 1-jén született Kismácsédon. Egy falubéli lányt, Somogy Angelikát vette feleségül. Három gyermekük született – Szilveszter, János és Anna – az én édesanyám, aki alig volt négyéves, amikor az édesanyjuk meghalt. A három kiskorú gyermek nevelésébenaz anyai nagyszülők, Somogyi Szilveszter és neje, Friderika segítették vejüket. Szilveszter és János a II. világháborúban vesztették életüket a Don-kanyarnál.

   Nagyapám földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozott, ebből tartotta magát fenn a család. A két fia és a veje – az édesapám segítették a munkáját. Fiai elvesztése után idegen munkaerőre volt szüksége. Jól menő gazdálkodását nem jó szemmel nézték egyes vezető egyének, kikiáltották őt kuláknak.

   Az 1950-es évek elején, a szövetkezetesítés idején, arra kényszerítették, hogy a földjeit adja be a közösbe, az EFSZ-be, de ő ezt elutasította. 1950-ben a részére megszabott kötelezettséget nem tudta teljesíteni. /2000 l tej, 22 kg marhahús, 26 kg vízi szárnyas, 70 kg bab és 3000 kg cikória/. Anyukám elmondása alapján a learatott gabonát mind elvitték tőlünk, nekik venniük kellett. A megszabott kötelezettség megrövidítése miatt 30.000 Kčs-ra, csehszlovák koronára büntették. Mivel nagyapám a büntetést nem fizette meg, az eredeti összeget 100.000 Kčs-ra módosították, amit ugyancsak elutasított. Ezt követte a börtönbüntetése, 73 évesen négy hónapig a Pozsonyi Kerületi Börtönben raboskodott. Nagyapám a börtönből szabadulva továbbra is visszautasította a szövetkezetbe való belépését, ezért mellékbüntetésként elrendelték a teljeskörű vagyonelkobzását, beleértveingó és ingatlan vagyontárgyait is, a gazdálkodáshoz szükséges gépeit – a villanymotorral ellátott cséplőgépet, a gabonadarálót és az értékes könyveit is -, az anyukámtól tudom, hogy nagyapám sokat olvasott, és újságot is járatott.

   Ezután következett a legkegyetlenebb büntetés mindannyiunk számára. Egy szép nyári hajnalon, 1953.július 27-én fél négy órakor, Kugler és Kramer elvtársak-, a Galántai Járási Nemzeti Bizottság elnöke és helyettese rendőri kísérettel, minden előzetes értesítés nélkül, nagyapámat – Mészáros Istvánt, édesanyámat - Varjú Annát, édesapámat – Varjú Ferencet, öcsémet- Varjú Antalt, aki 11 éves korában elhunyt és engem – Varjú Máriát, négy éves voltam akkor, teherautóra rakva elhurcoltak Csehországba. Útközben a kisöcsém majdnem megfulladt, annyira rázott a teherautó.

   Mikor odaértünk, közölték velünk, hogy ki vagyunk tiltva a Bratislavai kerületből – örökre! Az új lakhelyünk Rantiřov /Jihlavai járás, posta VeľkýBeranov/ lett. Két raktárhelyiséget adtak át részünkre. Munkára vittek egy gazdaságba. A 73 éves nagyapámat, az édeaanyámat, aki éppen csak megszülte az öcsémet és engem, négyéves létemre. Mivel még nagyon kicsi gyermek voltam, halványan emlékszem vissza arra, hogy hol laktunk. Különálló épület volt, erdő volt körülöttünk. Édesanyámmal eljártunk a faluba vásárolni. De mivel nem tudtunk csehül, így hát anyukám rámutatott arra, amire szükségünk volt. Azután engem beírattak óvodába, hogy tanuljam a cseh nyelvet, és tudjak segíteni a vásárlásban.

   Nagyon kedves óvónénim volt – Stanka néninek hívták. Két fiú, a nevüke még ma is tudom, Vaši és Jendo, mindig megvertek hazafelé menetkor, mert magyarul szóltam hozzájuk. Az óvó néni botot adott a kezembe, és azt mondta, üssek rájuk én is, ne féljek tőlük, ez máig megmaradt bennem.

   Nagyapám gyorsan bekövetkezett halála után kértük visszatérésünket a szülőföldünkre, a köztársasági elnöknek címezve a levelünket. Végül is kegyelmet kaptunk, és így jöhettünk vissza 1954 szeptemberében, de sajnos, nem a falunkba, hanem a szomszéd községbe, Diószegre édesapám szülői házába, ahol a bátyja lakott a családjával. A diószegi nagyapámnak volt még egy családi háza, de ott bérlők laktak, akiknek nem tudtak más helyet biztosítani, így hát a keresztszüleimmel együtt laktunk, egy szobánk és egy közös konyhánk volt.

   A szüleim soha nem beszéltek a családunk kálváriájáról, de még csak nem is panaszkodtak. Édesanyámnak annyira fájt, amit velünk tettek, hogy a szülőfalujába be sem lépett sokáig. Az édesanyja, illetve a nagyszülei sírjához is csak határi úton ment el, hogy ne kelljen a falun keresztül mennie, mivel a házunk a falu közepén volt. A kismácsédi temető a templommal együtt a falu határában van. /Kismácséd Diószegtől 3 km-re van/ A messzi papáért, ahogy anyukám mondta, otthon gyújtottunk gyertyát, és együtt imádkoztunk érte.

   Kismácsédi családi házunkat 1960.július 2-án kaptuk vissza, nagyon rossz állapotban. Mindaddig Magyarországról áttelepült családok lakták – bitorolták, illetve az EFSZ használta műtrágya-és gabonatárolásra.

   Sok mindent már csak felnőtt fejjel tudtam meg a történtekről, és mindannyiszor megkönnyezem, amikor olvasom a szüleim és nagyszüleim leveleit. Még mindig fáj, hogy mit tettek velünk igazságtalanul.

   Hogyha manapság valakit álmából fölkeltve kényszerítenének ilyesmire, vajon tudnának-e olyan engedelmesen viselkedni, mint ahogyan az én szüleim tették?

   És ezt emberek tették velünk!

,,Vajon csakugyan lezárult, ami egyszer elmúlt, megtörtént? A múlt tényein valóban nem tudunk változtatni, egyedül csak az emlékezetünk bolyonghatja be újra és újra az idő és a tér végképp megmerevedett kontinensének zugait-tájait…’’

                                                                                                                                             Pilinszky János