A hontalanság éveire emlékeztünk

   A nagymácsédi Tulipán Nyugdíjas Klub tagjai minden évben előre kidolgozott munkaterv szerint dolgoznak. A februári összejövetel témája az 1947-ben történt deportálás volt.

   Nagymácsédról 578 személyt deportáltak Csehországba, 61 családot pedig Magyarországra.

   Az összejövetelre meghívtuk falunk polgármesterét, Lancz István mérnök urat, valamint azokat az érintett személyeket, akik részesei és szenvedői voltak a deportálásnak, név szerint Gál Erzsébet, Risnyovszky Cecília, Deák Vendel és Lancz István. A deportálás idején még csak gyerekek voltak, de idős koruk ellenére még mindig él bennük a Csehországban eltöltött évek nehéz korszaka. Nyugdíjasklubunk néhány tagja is részvevője volt a deportálásnak. Többen Csehországban születtek, ott kötöttek házasságot, de a szívük végül hazahúzta őket.

   A nagymácsédiak egy csoportját Dolní Jamné és Žatec településekre szállították, Karlové Vary közelébe.

   A meghívottak kérdések nélkül sokat meséltek az ott töltött évekről. Mivel még gyerekek voltak, tavaszig otthon maradtak az új otthonukban, de szeptembertől iskolába kellett járniuk. A tanítás cseh nyelven folyt. Az első hónapokban nem is értették a tananyagot, de szerencsére jó tanító nénijük volt, aki igyekezett segíteni a gyerekeknek. Az egyik esetben Risnyovszky Cilus néni mesélte, hogy sokat sírt, a tanító néni bátorítani akarta őt, és a fejét simogatva azt mondta neki „Neboj sa!“ De ő erre még  jobban  megijedt, attól félt, hogy elviszik  Nebojsára (Nagymácséd és Galánta közti településre). Félt, hogy 7 évesen elszakítják a szüleitől.

   A nagymácsédiak nagyon összetartottak, bárhová is voltak kitelepítve. Volt, aki gazdáknál szolgált, de voltak, akik tovább gyakorolhatták korábbi  hivatásukat. Gál Erzsébet  (Bözsike)  édesapja  Ignác bácsi kőműves volt, ő az új helyen továbbra is kőműves munkát végzett, javítgatta az iskola épületét, a templomot.

   Senki sem akart ott maradni, egyesek többször is megpróbáltak hazaszökni, volt, akinek ez sikerült is. Nagy tisztelettel beszéltek falunk néhai plébánosáról, Kurcz Béláról, aki meglátogatta a Csehországba elhurcolt nyáját, de sajnos szentmisét nem szolgálhatott.

   Falunk polgármestere is szólt pár szót a jelenlévőkhöz. Reményét fejezte ki, hogy ilyen eseménynek, mint a deportálás, nem szabad még egyszer megtörténnie. A nagymácsédiak megtartották magyarságukat idegen földön is. A fiatalok tanulhatnak az 1947-49-es évek viszontagságaiból.

   A kultúrház udvarán áll Gáspár Péter szobrászművész szoborkompozíciója a deportáltak és kitelepítettek tiszteletére, ami mementóul szolgál a jövő nemzedékeinek.

Távol a szülőföldtől Bugyi Gellért bácsi mindig versben érdeklődött, hogy mi a helyzet otthon:

Mi újság van otthon, írjátok meg nékem,
Van-e még ismerős azon a vidéken?
Hogy ha hazamegyek, lesz-e jó barátom?
Lesz-e majd bizalmas szórakozó társam?

Írjátok meg otthon érdemes- e élni?
Nem e titokban kell magyarul beszélni
Járnak-e templomba magyar imádságra?
Csak úgy megyek haza hosszú szabadságra.

   Ez a megemlékezés a szülőföld kényszerű elhagyásáról, a kitelepítésről szólt, a hozzánk közel álló embertársainkat juttatta eszünkbe, akikre még 70 év eltelte után is tisztelettel emlékezünk. Tisztelet és becsület mindnyájuknak!