Mórocz Virág – énekművész

2024. június 14-e nagy nap volt az Ön életében. Budapesten, a Zeneakadémia nagytermében megtartott diplomakoncerttel talán is befejeződött életének egy meghatározó szakasza. Milyen volt ez az este?

   Már egy hónap is eltelt, mégsem tudom szavakba önteni azt a rengeteg érzelmet, amit az este adott. Szerintem még sosem éreztem annyi mindent egyszerre, mint aznap. Még mindig hihetetlennek tűnik, hogy ez valóban megtörtént velem, ott állhattam a Zenakadémia nagytermének színpadán, tulajdonképpen egy saját koncertet adva. Igazi ajándék volt, olyan lehetőség, amely nem mindenkinek adatik meg, ugyanis azt, hogy ki léphet fel a nagyteremben, a tanárok döntik el, ők választanak. Már a délelőtti próbán is szinte zavarba ejtő volt, hogy mindenki - a zenészek, a tanáraim, a stáb - miattam volt ott, értem dolgoztak, hogy minden a lehető legjobb legyen estére. A koncert előtt elképesztő nyüzsgés volt, de én azt hiszem inkább kívülről figyeltem az eseményeket, már valahol máshol voltam fejben. A kezdéshez közeledve mindenki elment, s én egyedül maradtam az öltözőben várva az ügyelő hívását. Az idő ólomlábakon járt, legalábbis így éreztem, nehezen tudtam lenyugtatni magam, de szerencsére nem tartott sokáig, már szóltak is: mehetünk. A szívem a torkomban dobogott, láttam, ahogy kimegy a zenekar, tudtam, hogy ezután én jövök, ki kell mennem a színpadra, eljött az óra, amire szeptembertől készültem. Az események innentől viszont rettentő módon felgyorsultak, elkezdődött egy zenei utazás, és minden tőlünk telhetőt megtettük a kollégáimmal, hogy a közönséget is magunkkal vigyük. Éreztem, ahogy ők is megérzik a fájdalmat, a gyászt, a dühöt, ugyanakkor együtt kuncogunk a képtelenségeken, az örömben osztozunk, és ha kell, lélegzet-visszafojtva imádkozunk mindannyian. Szinte egy szempillantás alatt a koncertem végén találtam magam. Láttam, ahogy az emberek mosolyognak, néhányan könnyekkel a szemükben néznek rám és tapsolnak. Az én szememben is gyűltek a könnyek, s leírhatatlan volt, amikor ez a sok ember állva tapsolt. Azt hiszem, sikerült elmondanom a történetet, amit megálmodtam. Hálás vagyok minden embernek, aki ott volt, segített, küldte az energiákat.

Úgy tudom, egy ideig a mesemondás, majd a népdaléneklés is fontos volt az Ön számára. Mégis mást választott. Hogyan lett egy mátyusföldi kislányból operaénekesnő?

   Inkább a versmondás volt az, ami sokáig végigkísérte az életemet, sok éven át rendszeresen részt vettem a Tompa Mihály Országos Versenyen. A népdalok, a népzene pedig születésem óta az életem része, most is az. Olyan természetes és fontos, mint a levegő. Éltet, segít, továbbvisz. És nem történt semmi különös, csak mellé társult a klasszikus zene. A konzis évek óta nyílik ez a világ, és én minél többet tanulok róla, annál inkább magával ragad. Azt, hogy hogy lett belőlem operaénekesnő, remélem pár év múlva valóban el tudom mesélni, egyelőre még nem gondolom, hogy az lennék, de határozottan az a cél. Hogyan jutottam el a népdaloktól a zongorán át az énekléshez? Nos, ezt pedig azt hiszem úgy írnám le, hogy a jó Isten vezetett ezen az úton, minden lépés, minden részlete az életemnek ehhez vezetett, illetve vezet még tovább. Sok munka áll még előttem, hosszú az út és nem könnyű. Egy énekes számára a diploma megszerzése egy mérföldkő, semmiképp sem azt jelenti, hogy másnaptól már leszerződik valamelyik operaházhoz és sorra kapja az álomszerepeket. 25 évesen még fiatalnak számítok a szakmában. Fontosnak tartom a minél biztosabb alapozást. Meg kell érni fizikailag, mentálisan, lelkileg és nem utolsó sorban hangilag. Nem szeretnék szakmázni, de gondoljunk bele pusztán csak a hangi részébe: többórás előadást végigénekelni, a legnagyobb pianókkal is finoman – természetesen mikrofonok nélkül - „áténekelni egy szimfonikus zenekart” egy életen keresztül úgy, hogy közben megőrződjön a hangi egészség, nem kis feladat. Nagyon biztos technikai tudást igényel, komoly fizikai munka. Bár a tanárom most biztosan kijavítana, hogy igazából az a titok nyitja, hogy nem csinálunk semmit, csak hagyjuk a hangot a maga helyére menni, mégis ez a legnehezebb feladat. Szeretnék biztos alapokra építkezni, tudom, hogy egyelőre még erre kell fókuszálnom, hogy elérhessem a céljaimat.

   Felvidéki, mátyusföldi származása mit jelent egy már évek óta Győrben, Pécsett majd Budapesten élő ember számára?  Ottani ismeretségi körében voltak, illetve vannak-e vidékünkről valók, milyen a kapcsolat közöttük, számít-e az, hogy ki honnan érkezett?

   Azt, hogy honnan jövök, sosem felejtem el, nem is tudnám, hiszen a mai napig, ha meghallom a magyar himnuszt a különböző hivatalos eseményeken, azonnal összeszorul a torkom, pedig már 10 éve vagyok Magyarországon. Vagyunk szerintem páran, mindenhol találkoztam „földivel”. Sőt, ami szerintem egy nagyon mókás történet, hogy 8 éven keresztül együtt is laktam egy felsőszeli lánnyal, aki szintén ének szakon tanult, és még a keresztnevünk is egyezik. Sokszor hitték azt, hogy viccelünk, amikor bemutatkozásnál ugyanazt a nevet mondtuk egymás után.

A budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem elvégzése után hogyan tovább, milyen lehetőségek nyíltak meg az Ön számára, milyen célok foglalkoztatják?

   Lehet, hogy akkor erről nem kell külön szót ejteni, konkrétumokat úgysem tudnék leírni.

Úgy tudom, közreműködik az augusztus végén Deákin megrendezendő Országos Szent István Király Ünnepség záróeseményeként tervezett ökumenikus istentiszteleten, és egy koncerttel is bemutatkozik majd.  

   Igen, nagyon örültem a felkérésnek, hiszen most először léphetek majd fel otthon, mint énekművész. Ráadásul gyökereim a szomszédos Peredre nyúlnak, itt élnek anyai nagyszüleim és a 94 éves   dédmamám. Az Istentisztelet után egy rövid kis koncertre lehet majd számítani, ahol terveim szerint nagyon szép dallamok fognak felcsendülni orgonakísérettel, Ternóczky István orgonaművész közreműködésével.