Dereglyén és ladikon Termények szállítása 1918-ig

   A Kisalföld és a magyarországi felső Duna-szakasz árucsere forgalmában a 20. század első felében tevékeny szerepet játszott Farkasd és Negyed vállalkozó szellemű népe. A farkasdi és negyedi földművesek kocsikkal, ladikokkal rendszeresen eljártak áruikkal otthonuktól mintegy 80-100 km távolságra. A kereskedelemnek az egész évi tevékenységükben központi szerep jutott. 

   A 20. század első felében a két község lakossága a következő terményekkel kereskedett. A télire elraktározott sárgarépát, petrezselymet, krumplit, vöröshagymát február táján átválogatták, felpakolták az 1-1,5 vagonos ladikokra. Egy-két hordó savanyú káposztát is felraktak és vitték a Duna mentére eladni vagy elcserélni. Ugyanezt tették a lovas kocsis cserézők, vásározók is. Június közepétől már szedték az új krumplit, amelynek a városokban (Pozsonyban, Nagyszombatban) biztos piaca és igen jó ára volt. Ebből volt a család első komoly jövedelme. A gazdasági év ugyanezen időszakában Farkasdon, de főleg Negyeden már folyt a kereskedés a káposztapalántával. A környező falukból, olykor Farkasdról is jöttek kerékpárral, néha kocsival, hogy saját termesztésre vagy elfaluzni vegyenek palántát. A negyedi és farkasdi káposztának mindig igen jó híre volt. A nyári időszakban a környező falvak lakóit dinnyével látták el, amelyet Pozsonyba is szállítottak. A sárgarépát és a petrezselymet augusztusban kezdték kiásni, melyet csomókba kötve árusítottak.

   A dereglyék vörösfenyőből készültek, mégpedig nekitermett fenyőfából. Ez azt jelentette, hogy a fenékbordákat a fa törzséből, az oldalsó bordákat a hozzátartozó gyökérrészből egy darabban vágták ki. Az oldalak fenyődeszkából készültek. A dereglyék felső szelére körben félbevágott gömbfákat erősítettek fel, mégpedig a domború oldalával kifelé. Ez az ütődésektől védte a dereglyét. A dereglye végében állt a guliba (kalyiba), azaz a deszkából készült kis házikó, ahol aludni, melegedni, főzni és enni lehetett. Eleinte nyitott tűzhely, később kályha volt benne. Méretük szerint voltak 22-es, 27-es és 32-es dereglyék. Ezek a számok a bordák, vagyis ahogy a Vág mentén nevezték, a bókonyok számát jelezték. Mivel a bókonyok egy-egy méter távolságra voltak egymástól, a 22-es dereglye 22 méter, a 27-es pedig 27 méter hosszú volt. Farkasdon és Negyeden ez utóbbit használták. Erre 4 vagon káposzta is felfért. A 22-es túl kicsi, a 32-es túl nagy és a zátonyos Vágón nehezen navigálható volt.Az úthálózat hiánya és rossz minősége miatt 1918-ig előnyösebb volt a Vágon való közlekedés: a dereglyézés, vagyis a kishajózás. A 20. század elején Farkasdon 30-50 közé teszik a dereglyék számát, Negyeden 80-at említenek. A dereglyéket az ausztriai Linzben készítették és ott helyben, vagy a közeli Bécsben lehetett megvásárolni. Korábbi adat szerint egy 1819-es hagyatéki összeírásban Negyeden 10-es Passai Hajóról találunk említést. A gyárban csak a dereglyetestet, a teknőt készítették el, amelyet azután odahaza szereltek fel. A teknőt kb. 200 forintért lehetett megvenni, a fölszerelés is belekerült 100 forintba.

   Néhány nagygazda a dereglyére deszkából kátránypapírral fedett tetőt épített. Ezt a típust már hajónak hívták, és 5 vagon káposzta is belefért. Negyeden több ilyen hajó volt, Farkasdon csak hármat tartottak számon. A hajóban a káposzta nem fagyott meg, a tető miatt azonban erre nem lehetett gulibát építeni, és a ki- és berakodás is nehezebb volt. A káposztát ponyvával takarták le, ezen aludtak és subával takaróztak. Főzni, melegedni a hajó közepén, szabadon hagyott vízhányó fölé épített nyitott tűzhelynél lehetett.

   Egy dereglye általában négy gazdáé volt. Az árut a dereglyékre lovaskocsikkal szállították. A káposzta rakodására a magas part és a mély víz volt a legjobb. Ilyenkor az árut kézzel dobálták, vagy lepedőben a hátukon, pallón hordták be a dereglyébe, ahol a szántóföldön már jól kivágott káposztát még tovább tisztították. Olyannak kellett annak lenni, mint a fényes gyöngyszem - mondták. A káposztaszezon általában októberben a váci vásárral kezdődött. Utána következett a Simon-Júda vásár Párkányban, ami egy hétig is eltartott. Esztergomban is jó piac volt. Komáromba a káposztát inkább kocsikkal szállították, mivel a dereglyéket a Dunán a Vágtól a piacig felfelé húzatni kellett volna, és ez anyagilag nagy kiadást jelentett. Az igazi nagy piacot Budapest jelentette. Itt vették a káposztát a kofák, a vendéglők és egyének, de főként a nagy savanyító üzemek. A káposzta mellett vittek zöldséget, sárgarépát, petrezselymet és vöröshagymát is. A piaci körülmények szerint az áru, ha gyorsabban-lassabban is, legtöbbször mindig elfogyott. Volt konkurencia, de a piacot a negyediek és a farkasdiak uralták. Egy őszi szezonban a dereglyék háromszor-négyszer, jó idő esetén még többször is megfordultak. Ha délről fújt a szél, legkésőbb András-napkor (november 30.) még elindultak a dereglyék egy utolsó fuvarral. De ha északról fújt a szél, akkor már a Budapesten lévők is igyekeztek haza. András hazaláss! - ez volt a jelszó. Ha a dereglye öreg volt, s tavasszal újat szerettek volna venni, akkor az utolsó káposztaszállítmányt fástul, vagyis a dereglyével együtt adták el. Ilyenkor a vevővel írott megegyezést kötöttek, hogy a vasmacskát a tulajdonosnak vonattal visszaküldi. Ez ugyanis drága eszköz volt és apáról fiúra szállt. Az üres dereglyék hazavontatása Komáromig vagy teherhajóval, vagy a kisoroszi, tahitótfalui fuvarosokkal, kocsis parasztokkal történt. Az utóbbi esetben a kocsit berakták a dereglyébe, a két ló pedig felhúzta a dereglyét Komáromig, néha egészen Farkasáig. Máskor a dereglyékért Komáromba maguk a gazdák mentek le kocsikkal. A visszatért dereglyéket a Szilvások alatt egy kis öbölben, vagy a Rákota erdei öbölben teleltették, ahol védve voltak a jégtől. A dereglyék javítása, szezonra való elkészítése a nyár végén, kora ősszel kezdődött. A nyári árvízzel kiapasztották, vagy kihúzatták a dereglyét a partra, hajlékony fenyőlecekkel és iszpákákkal varrták, majd forró kátránnyal bekenték.

   A negyedi és a farkasdi dereglyéseket a vági és a dunai vízimolnárok nem nagyon szívelték. A malmok és a dereglyék veszélyforrást jelentettek egymás számára. A dereglyések és a tutajosok viszont jól megfértek egymással a vizén. A dereglyések sokszor emlegették, hogy ha a dereglye zátonyra futott, nagy szerencse volt, ha tutaj volt a közelben. Ilyenkor nem kellett a káposztát ladikkal kihordani a partra, hanem kézzel átdobálták az odaálló tutajra. Miután a dereglye visszatért a jó vízre, a káposztát visszadobálták a dereglyére.

   A dereglyézés mellékága volt a ladikozás. Farkasdon és Negyeden az ún. ladikos kereskedelem nagyon elterjedt volt, s elsősorban a Vág és a Duna mentére irányult. A ladikkal való közlekedés segítségével a folyók partjától 4-5 km-es távolságra fekvő településeket látták el zöldségfélével. Cserés ladikkal egy hónap is eltelt, amíg egyet fordultak. Ilyenkor már az első egy-két rövid fordulóban igyekeztek annyi búzát, kölest és más szükséges terményt (pl. mák, lencse, stb.), sőt tűzifát cserélni, amennyi a család számára fedezte az évi szükségletet. Ezután az eladás a lehetőségek szerint már pénzért folyt. Ha már otthon nem volt saját eladnivaló terményük, a ladikkal nem mentek haza, hanem a Párkányban vagy Esztergomban árusító farkasdi vagy negyedi dereglyékről vettek káposztát, zöldséget, és azt hordták szét a környező falukban. A negyedi és a farkasdi káposzta, sárgarépa, petrezselyem és vöröshagyma itt ui. a legkeresettebb áru volt.

   1918 után az új államhatárok megállapításával a dereglyézés és a ladikos csere egycsapásra megszűnt. A kereskedés, a vásározás, az árucsere áttevődött a közutakra. Az egyre javuló útviszonyok következtében a falusi kereskedelem is új életre kapott, és hamarosan behálózta az egész északi Kisalföldet.