A százéves húsdaráló

   „Amikor az elárusítónő azt mondja egy magyar többségű városban, hogy beszéljek szlovákul – ez Trianon. Amikor valaki azt mondja, hogy téged kedvellek, holott magyar vagy, de a magyarokat egyébként nem szeretem – ez Trianon. Amikor a pap az úgynevezett magyar misén szlovákul prédikál, s a hívek azt mondják, milyen kedves, legalább valamit mond magyarul – ez Trianon. Amikor egy katolikus hetilap nem kap támogatást azért, mert magyar nyelvű – ez Trianon. Amikor kisebbség vagyunk mindenütt - a társadalomban, az egyházban… – ez Trianon.“

   A „Remény” katolikus hetilap Trianon centenáriumára megjelenő számából vett fenti idézet Herdics György  főszerkesztő, címzetes apát: „A köztünk élő Trianon” című vezércikkéből származik, aki a mi helyzetünkben  a  magyar egyház legméltóbb alakjait idézi fel bennem. Herdics atya nagy erkölcsi kiállásról tett tanúbizonyságot írásával, mert a püspöki konferencia elnöke, vagyis az egyház feje a Bezák érseket ért összeesküvés után lakatot tett minden szlovák és magyar pap szájára, ha netán nemtetszésüket merészelték volna megismertetni a nyájjal. Amint azt a főszerkesztő atya írja, a nagy példányszámú és színvonalú katolikus hetilap a „Remény“, nem kapja meg azt az anyagi támogatást az egyházi elittől, amihez a templomainkban a magyar hívők is hozzájárulnak, az e célra meghirdetett gyűjtések folyamán. Ez viszont kétségtelenül ezen pénzek sima lenyúlását jelenti, vagyis, hogy az erre a célra begyűjtött pénz közvagyon, és a polgári törvénykönyv szerint perelhető annak más célra való felhasználása. Viszont az egyházi törvények meg arra valók nálunk, hogy befogják a méltatlankodók száját.

   Jól tudjuk, Bezák érsek igazsága mellett kiálló néhány bátor magyar papunk egyike volt Herdics György apát is, aki paptársaival együtt azóta kanossza-járásra vannak ítélve a hívek szeme láttára. Szinte évente újabb plébániákra helyezik őket ezért, és ez szinte minden magyar identitású papunkra érvényes, sehol ne kapaszkodjon meg a magyar mustármag. Szétszórni azt, ami egybetartozik. A Bezák érsek melletti kiállás lehet oka annak is, hogy Herdics György nevével fémjelzett hetilap nem kaphat anyagi támogatást, és most könyöradományokra szorul, mert megszűnése fenyeget. Szégyen a javából. Itt-ott küldenek ugyan a nyugdíjas bácsikák, nénikék ötven-ötven eurót kis pénzükből, mert a magyar vállalkozóktól ezt hiába várná is bárki. Mert ott ahol a kincsed, ott a szíved, mondotta Jézus, és szív nem hallgat a lélekre, már akinek van. Na és mi, katolikus sajtóra vágyók, csak adakozzunk, adakozzunk, iskolákra, éhezőkre, menekültekre, missziókra stb., miközben a Remény immár reménytelen helyzetbe kerül. De nem Herdics György az, akin az ostor csattan, hanem a szenvedő alany, mi, magyar hívők vagyunk!

   Arról, hogy száz év után el kell jönnie annak az időnek, amikor lesz saját magyar egyházmegyénk és magyar identitású püspökünk, álljon itt tanulságul az alábbi keserű példa. Isten megboldogult szolgája, Jozef Blaho 1970-2000 között volt esperes Vágsellyén, egy erősen szlovák identitású, de magyarul jól tudó, Esztergomban végzett lelkipásztor. Nyugdíjba vonulásakor a búcsúmisén nekünk kvázi vigasznak szánva azt mondta: “Ki tudja, ki jön majd helyemre, lehet, hogy nem is fog tudni magyarul, de hiszen tudtok Ti, sellyei magyarok szlovákul, nem is olyan fontos az, hogy a jövevény pap is tudjon majd magyarul, ugyebár?“. Nos, majdnem ördöge lett. Sokol érsek egy Nagyszombat melletti faluból származó fiatal papot nevezett ki esperes gyanánt a városba, aki megtanult magyarul olvasni, csak intonálni nem, meg mellé néhány szót is megtanult káplán korában Szencen. Az aktuális  szentbeszédet -relytély- mindig megkapta valahonnan, valakitől időben, de a hosszú, bonyolult magyar szavak meghaladták olvasási tudományát, alig értettünk belőle valamit. Sőt, néha olyan félresikeredett dolgok kerekedtek ki belőle, hogy a nevetés elkerülhetetlen volt. Nem is lett volna baj ezzel, ha kért volna segítségül maga mellé egy magyar káplánt Sokol érsektől, de ehelyett két friss fiatal szlovák atya is érkezett gyakornokként. Holott a vágsellyei esperességet 12 magyarajkú falu alkotja, plusz az elszlovákosodott város és vágvecsei plébániája. Időközben Sokol érsek nyugdíjba vonulni kényszerült, és helyét Bezák püspök, a későbbi érsek vette át. Ekkor még nem ismervén őt, a sellyei magyar hívők petíciót fogalmaztak meg, és vittek személyesen Nagyszombatba, köztük jómagam is, hogy a magyar falvakból álló esperesség élére állítson az érsek úr magyar lelkipásztort, vagy ha ez nem lehetséges, kérik, csatolják vissza az esperességet az esztergomi érsekséghez, úgy ahogy ez 1977-ig érvényben volt. Küldöttségünket szlovák vikáriusa fogadta, és a petíciót olvasva meghökkent. Elmondotta, tudnak a helyzetről és megígérte, legyünk türelemmel, hamarosan megoldást találnak az érsek atyával. Egyenesen kijelentette, tudnak arról, hogy Sokol érsek a kezdetektől fogva tudatosan törekedett arra, hogy elszlovákosítsa a sellyei esperesi körzetet. A célja az volt, a magyar templomokban ugyan magyarul énekelnek, de a magyar papok híján a misék szlovákul folynak majd, szlovák igehirdetéssel, amire Sellyén addig már volt példa.

   A felvidéki magyarság oly húsdarálóba került Szlovákiában Trianon után, hogy ami azon bement, az nemzet volt, ami onnan kijött, az aprófelvágott lett. Szlovákia déli részén az egyre inkább híguló magyar enklávé hossza 450 kilométer, Csallóköz legnyugatibb csücskétől Ágcsernyőig. A felvidéki magyar etnikum 5 megye 18 járásában él, és még hogy ez se legyen elég biztosíték az ellen, hogy netán egymásra találjunk, a területi felosztást még hatványozza a hat egyházmegyébe daráltatásunk. Nos, aki ebből a felvágottból területi, vagy egyházi autonómiát kreál, az csak Jézus Krisztus könyörülete lehet, aki feltámasztotta Lázárt, a négynapos halottat. De ha élni akarunk, és túlélni halálunkat, hinnünk kell a felvidéki feltámadásában.

   Jól jöhet nekünk ehhez egy szlovák történelmi példa, mert hová is vessük tekintetünk, mintsem a szlovák papság és értelmiség számunkra is követendő nemzetébresztő tevékenységére? A szlovák klérus látta az ezernyolcszázas években, hogy a leendő szlovák nemzetet nagyon heterogén részekből kell összerakni, mikor is a keleti végeken élők nem értik a nyugati végeken élők nyelvét és fordítva. Vajon hogy a csudában lehet ebből majd nemzetet kreálni, gondolhatták, de mindenképpen muszáj volt ezt megtenni, hiszen készültek már a Habsburg-birodalmat szétverni akaró nemzeti jellegű forradalmak. A nemzetébresztők derékhadát –utánanéztem- 11 katolikus és 13 evangélikus pap adta, akik a szószékről oltották a lelkekbe a szlovák nemzeti tudat elixírjét, és óvták meg őket az elmagyarosodástól. Ezelőtt 170 évvel viszont nem közösítette ki őket a magyar egyház amiatt, hogy a szlovák nemzet és egyház autonómiájáért agitáltak. Az akkori szlovák papság rá se rántott arra, hogy az egyház nem politizálhat, mert vajon és mikor volt az, hogy nem politizált? Vajon megtehetnék-e ugyanezt a felvidéki magyar papok manapság? Ha nem próbáljuk ki, sohasem tudhatjuk meg ezt. Ezért kell végre kijönni az igazsággal, mert amit nem mondhatunk el senkinek, azt kell elmondani mindenkinek.