A fekete bárány

   E sorok írásakor javában zajlik a 33. Tusványos, eredeti nevén Bálványosi Nyári Szabadegyetem, melyet a kárpát-medencei magyar közgondolkodás egyik legfontosabb keresztyén-nemzeti szellemi műhelyeként a Hargita megyei Tusnádfürdőn rendeznek meg évről évre. Az idei évben is számos neves előadó, közéleti személyiség osztotta meg gondolatait a rendezvényre kilátogatókkal és a széles nyilvánossággal.

   A határon túli magyarság körében mindig kiemelt figyelemnek örvendenek a kisebbségi érdekérvényesítés tárgyában zajló beszélgetések, előadások. A téma természetesen nem maradhatott ki ezúttal sem. Az aktuális helyzet elemzése során mi, felvidéki magyarok az utóbbi években már begyűjtöttünk jónéhány dorgáló jellegű ajánlást, illetve számokérő utalást, persze a jószándékú ösztönzés céljával, s csupán a legmagasabb magyar kormányzati körökből. Az idei évben viszont már köntörfalazás nélkül, a Kárpát-medence többi határon túli magyar közössége részéről is óva intettek a Szlovákiában előállt helyzettől, amikoris az itt élő magyar nemzetrésznek több mint négy éve már semmilyen parlamenti képviselete sincs. Az egyik erdélyi előadó magyar közmédiában is elhangzott beszédében a felvidéki magyarságot negatív példaként nevezte meg, rámutatva és egyúttal példákkal igazolva, hogy az etnikai érdekképviseletnek nincs alternatívája. Egyértelmű hát, hogy fekete bárány lettünk, s ebből a helyzetünkből immár évek óta nem tudunk kijutni.

   A tavaly nyártól eltelt időszak hatványozottan igazolta a fentieket, hiszen azóta Szlovákiában három országos választást is rendeztek. Az őszi parlamenti választáson, papíron legalábbis, még három magyar párt indult, de a parlamenti küszöböt még az egyetlen tényleges támogatottsággal is rendelkező Szövetség sem érte el. Majd a tavaszi köztársasági elnökválasztáson, valamint a júniusi EP-választás során is látszólag mélyen közösségünk elméleti lehetőségei alatt teljesítettünk, holott Forró Krisztián, illetve az immár Magyar Szövetség is egyedüli magyar indulókként mérettettek meg.

   Igaz ugyan, hogy például az EP-választás során az MKP öt évvel korábbi teljesítményéhez képest ugyanolyan mértékben tudtuk növelni a begyűjtött szavazatok számát, mint az országos parlamenti választáson (17 illetve 16 százalékpontnyi növekmény), országos összevetésben, a szlovák pártokhoz viszonyítva azonban sokkal rosszabb a százalékos eredményként  idén felmutatott 3,9% (emlékezhetünk, 2019-ben az MKP 4,96%-os eredményt jelentő 49 000 szavazata mellett, az akkor még külön induló Híd ellenére, Csáky Pálnak kevesebb mint 400 MKP-szavazat hiányzott az újabb európai mandátumhoz, míg most, a Magyar Szövetség 57 000 szavazatával is sokkal távolabb voltunk a képviselet megszerzésétől).

   Az újra és újra megismétlődő sikertelenség közvetlen oka a magyar és a szlovák nemzet választásokhoz való eltérő hozzáállásában keresendő. A többségi nemzet esetében a választási hajlandóság folyamatosan emelkedik. A progresszív-szuverenista törésvonal mentén kialakult erőteljes szembenállás jelenleg mindennemű választáson képes úgyszólván soha nem látott szinten mozgósítani a szlovákságot. Míg az EP-választások alkalmával a szlovákiai országos részvétel az előző évtizedekben alig 15 % körül mozgott, a legutóbbi tíz év során elkezdett felfelé kúszni. 2019-ben a választók 22%-a, míg idén immár 34%-a voksolt, ami 2014-hez képest két és félszer annyi szavazót jelent. És ez más választások esetén is érvényes, hiszen mint láttuk, az államfőválasztás 2. fordulójában 61%-ot meghaladó országos részvétel volt, amilyet Szlovákia jó másfél évtizedig még a legjelentősebb, országos parlamenti választások alkalmával sem tudott felmutatni. Mi, magyarok viszont, példának okáért az EP választások esetén, továbbra is megmaradtunk a valamikor ugyan kiemelkedő, most azonban már komoly lemaradást jelentő 20-25% körüli részvételnél.

   A felvidéki magyarságra tehát a progresszív-szuverenista vita nem hat ösztönzőleg, illetve akiket kizárólag ez mozgósít, azok javarészt immár (vagy épp ezért) szlovák pártot választanak, nem az etnikai elv mentén szavaznak. (Az ilyen választói attitűd megerősödéséhez nagymértékben hozzájárult a korábbi Híd párt, na persze nem a szlovákokkal való együttműködéssel, hanem a felmérhetetlenül káros ideológiai koncepcióval, de ez már sajnos történelem.) A magyar választók legnagyobb része (immár minden választáson legalább a fele) pedig otthon marad.

   Mindez nem változtat azon, hogy ezek a körülmények adottak, ezekkel kell megküzdenünk. Persze az apátia nem új jelenség, választásról választásra tapasztaltuk a magyar közösség fogyatkozó részvételét. Mindenesetre, a folyamatos sikertelenség egyre több és több embert kedvetlenít el. Mintegy lefelé húzó örvényként minden elbukott választás után növekszik azok tábora, akikben egy belső törés áll be és immár ignorálnak mindennemű választást.

   Mindezekre még egy lapáttal rátesz a magyar nyelvű média legnagyobb hányada, akik a sikertelenségért kizárólag a Magyar Szövetség, illetve a korábbi MKP mindenkori vezetőségét okolják. Valamint hovatovább már a párt szélesebb értelemben vett holdudvarát, polgármestereit is támadják, mondván, a házi feladatot nem végezték el. Itt jogosan tehetjük fel a kérdést: azoknál a pártoknál, amelyeknek nincsenek polgármestereik, vajon kinek kell elvégezni az ún. házi feladatot? Mennyivel másabb volt a helyzet például a 2000-es években, amikor a felvidéki magyar sajtó egyöntetűen kiállt az akkori magyar egységpárt, az MKP mellett, sőt, az esetleges tökéletlenségek felett is jóindulatúan szemet hunyt... Most nem csupán felnagyítja ezeket, hanem ott is felelőst, hibát keres, ahol nincs.

   Figyelembe véve azt a körülményt, hogy itt már nem a magyar pártok sokat szajkózott megosztottsága a sikertelenség közvetlen oka, hiszen a tavaszi választások alkalmával egyetlen magyar indulóról volt szó, illetve gyakorlatilag már ősszel is, így a felelősség áthárul a teljes felvidéki magyar közösségre (ti., hogy milyen politikai elitet tudunk mint közösség kitermelni - ha nem felel meg a meglevő, akkor kell lennie valakinek, aki ezt tudja jobban csinálni, illetve annak meg kellene mutatkoznia). Elsősorban az értelmiségre, beleértve a mindenkori sajtót is.

   Visszatérve a távolmaradókhoz – hozzájuk kell megtalálni az utat, ők adhatnak reményt a magyarság parlamenti képviseletének visszaszerzéséhez. Elméletileg a visszaút létezik: egyetlen sikeres parlamenti választás sokkal több otthon maradónak hozná vissza a kedvét, mint bármilyen agyafúrt vagy bombasztikus kampányfogás. Ez persze egy önmagába záruló kör, a 22-es csapdájának megfelelő helyzet. Így a lehetséges megoldása sem egyszerű. És ha őszinték akarunk lenni, talán senki sem mondhatja, hogy ismeri a gyógymódot, biztos útmutatást tud adni.

   A megoldás után kutatva különféle formabontó, akár komolytalannak vagy visszalépésnek tűnő ötletek is felmerültek. De most nem vagyunk abban a helyzetben, hogy bármely elképzelésre csak úgy legyintsünk egyet, hiszen egyértelmű, hogy nem csak a komfortzóna elhagyására, hanem stratégiaváltásra is szükség van. A Terra 2023 novemberi számában már felsoroltunk néhány opciót. Az említettek közül politikai körökben most sokan, mint legkézenfekvőbb megoldást, szlovák párttal vagy pártokkal koalícióban való indulást képzelik el. Ahogy említettük, ez csak egy a szóba jöhető koncepciók közül, de persze mint jelen helyzetben mindegyik, az esetlegességet hordozza magában. Láttuk ugye, hogy amikor az elnökválasztás során a második fordulóban letettük valaki mellett a voksot, még a meglevő Magyar Szövetség-választók egy részét is elrettentette, ami vélhetően az EP-választás során is bizonyos szavazatkiesést okozott. Arról nem is beszélve, hogy vajon lesz-e három év múlva velünk, magyarokkal koalícióra lépni hajlandó szlovák párt, illetve, ha igen, milyen státuszban lesz kész az együttműködésre (a tényleges koalíciót is elfogadja, vagy esetleg csak a saját listájára enged bebocsátást).

   Más alternatívaként, (vagy ha a koalíciós megoldást nem sikerül megvalósítani) egy olyan megoldás is szóba jöhet, amit az „össznemzeti lista” szókapcsolattal is leírhatunk, melyet a teljes felvidéki magyar közösség feljebb említett felelősségére alapozva alkotnánk meg. Ez a lista azonban már nem állítható fel az elmúlt választások alkalmával látottak szerint, a Magyar Szövetség, illetve az MKP nem foghat össze újra saját magával. Mert valljuk be, 2012-től 2020-ig az MKP mindig megpróbált a társadalmi szervezetek széles körét bevonva eredményt elérni a parlamenti választáson, de ezek a listák igazából mindig megmaradtak MKP-s listáknak, több-kevesebb kiegészítő ember bevonásával.

   Itt tisztában kell lenni azzal, hogy az MKP amennyire hívó szó volt mintegy húsz éve, amennyivel több szavazatot hozott például egy egyéni választásokon induló jelöltnek, sajnos napjainkra immár legalább ugyanannyira üvegplafont is képez, mivel egy másik, nagyon jelentős csoportra erősen taszítólag hat. Tehát ha egy valódi össznemzeti listát szeretnénk kialakítani, azt már nem a Magyar Szövetségnek kellene létrehoznia, illetve vezetnie, hanem társadalmunk lehető legtöbb rétegének bevonásával, közös döntéssel kellene megszületnie. Ezen a listán helyet kellene kapnia nem csak a politikai erőknek, de társalapítói lehetnének a kultúra, az oktatásügy, az egyházak, a sport, a tudományos élet, a sajtó képviselői, vállalkozói és munkavállalói érdekvédelmi szervezetek, a fiatalok, az idősek, a nők szervezetei stb.

   Természetesen egy ilyen koncepciónak is rengeteg hátulütője van. Kérdéses, hogy a sokrétűsége okán egyáltalán létrejönne-e a megállapodás. S amennyiben igen, szintén nem jelentene semmiféle garanciát a parlamenti küszöb megugrására – vajon meg tudná-e szólítani a magyar választók többségét? Siker esetén egy túlzottan heterogén és tapasztalatlan összetételű parlamenti csapat vajon működőképes, hatékony lenne-e? De ne feledjük: 1989-ben sem kezdte a felvidéki magyar érdekképviselet másként. S ha idáig sikerülne eljutni, a parlamenti küszöböt egyszer megugrani, azzal az említett 22-es csapdájából is kikerülnénk. Egy ilyen lista sikere mindenképpen megalapozhatná magyar közösségünk jövőbeni stabil, parlamenti jelenléttel is bíró politikai érdekképviseletét.