Szeretet a horizonton

   Az idei adventben is kiálltunk őrhelyeinkre, hogy onnan kémleljük a látóhatárt. Jön-e végre az áhított Vendég? Elhozza-e Mária karjában értékes kis „csomagját”, kinek láttára összemosódik az Ég a földdel? Avagy csak egy röpke látomásként jelenik majd meg előttünk a Kisded? Még inkább a kegyelem másodperctöredékében, mikor az örömhírtől ujjong fel a lélek?

   Lelkünk zugaiból megint úgy kellett kioltani a sok álfényt, hogy az így előkészített várakozó sötétségben áldott elcsendesedést teremtsünk, majd befogadhassuk a valódi Fényt. A világjárvány idejét élve ráadásul hozzánk társult a belső szorongás, a szeretteinket féltő aggodalom, emellett a mindennapjainkban új szabályok léptek érvénybe. Szeretetünk paradox módon most akkor igazi, ha minél nagyobb fizikai távolságot tartunk egymás közt, így védelmezve a magunk és embertársunk egészségét.

   Adventben a valódi értékekre vágyódó reménységgel és a régi életünket visszasírva figyeltük a horizontot, s míg e lelki rendteremtéssel voltunk elfoglalva, az Úr már adventben szembejött velünk.

   Talán éppen abban az elkínzott családanyában, aki elárusítónőként több vasárnapon át a pult mögött állt, és közben az otthon hagyott kisgyermekeire gondolt, akik nélküle gyújtják meg édesapjukkal az adventi koszorún a soron következő gyertyát. Szembejött velünk az Úr abban az emberben, aki e válságos időben elveszítve állását meddő kétségbeesését legyőzve a munkaügyi hivatalba sietett, mert elhatározta, hogy bármilyen munkát elfogad a családja megélhetése érdekében. Nincs az a nehézség és megaláztatás, amit a gyermekeiért le nem küzdene, s el ne szenvedne! Ott volt Isten a postás lelke mélyén, aki fogvacogva hordta szét a karácsonyi képeslapokat, örülve, hogy még ilyesfajta postai küldemény is akad, és hogy az emberek nem csupán egy semmitmondó sms-ben vagy a közösségi hálón keresztül kívánnak egymásnak boldog ünnepeket.

   Emberek jönnek felénk – idegenek és ismerősök. Szeretteink és teljesen ismeretlenek. A jóság után kiált a lelkük. Horizontális emberi kapcsolatainkban születik meg a Szeretet. Függvényükben bontakozik ki az egymásra való odafigyelés, a gondoskodás, a gyengédség, a figyelmesség: a mindennapi cselekvő hit.

   Noha valami rendkívülire, valami sejtelmes vagy misztikus élményre vágyunk, egyre csak jönnek és jönnek felénk azok az emberek, akikkel életutunk során dolgunk akad. Baráti, rokoni, munkatársi és egyéb kapcsolataink szövevényében sokféle emberrel találkozunk. Nem egyszer esünk abba a hibába, hogy miközben vertikálisan Istenbe akarunk belekapaszkodni, „jóban lenni” az égiekkel, elfeledkezünk arról, hogy az Isten emberekben érkezik hozzánk: istenszeretetünk csakis az emberszeretetünkben teljesedhet ki!

   Hitünk a vertikális és horizontális kapcsolataink kettősségében válik gyümölcsözővé: tedd meg Istennek, mit tőled vár, teljesítsd, amire küldetést kaptál, mindeközben pedig lásd meg a melletted élő – akár visszataszítóan gyarló – emberben is az Urat, hiszen a lelke legmélyén Krisztus-hordozó, Reményik Sándor költő szavaival élve „egy Isten-arc” van eltemetve benne.

   Ez utóbbi életünk egyik legigényesebb feladata. Könnyebb meglelni az Urat az imában, meglátni Őt a jászol fényességében, a liturgia emelkedettségében, mint kiásni a mellettünk lévő gyarló ember lelkéből, hol esetleg több réteggel van befedve, ennél fogva első pillantásra és felületesen alig észlelhető.

   Ám még ezeknél is nagyobb kihívás önmagunkban dédelgetni a Megváltót. Saját negatív vonásainkat felismerve szívszorongató arra vállalkozni, hogy e – olykor lepusztultnak és „lelakottnak” tűnő - hajlékunkba invitáljuk az Urat, és ott ajánljunk neki otthont. Mit mond, ha meglátja szakadozott, kételyektől foltos, szegényes lakunkat?!

   A lelki tisztaságért kiáltva viszont jusson eszünkbe a szegényes betlehemi istálló, és ez emeljen fel a letörtségből! Izgatottan kérdezzük önmagunktól: Lehet, hogy hozzánk is szívesen jön el az emberré értünk megszülető Isten?

   Kopogtat immár a lelkünk ajtaján a minket gyarlóságunk ellenére is mérhetetlenül szerető Megváltó. Szeretet a horizonton.