Jakubecz Márta

   A szerző eddig több, mint 700 cikket publikált a hazai és a magyarországi sajtóban. Önálló kötetei a következők:

1. Cincogi felfedezi a jóságot  -   Glória, 2005 - mese
2. Cserépedények titka -   Lilium Aurum, 2006 – publicisztikai kötet
3.  Isten állatkái  -  Lilium Aurum, 2007 - mese
4.  Csendbe rejtett kulcsszavak  – Median, 2011 – 52 elmélkedés az év heteire
5.  Pünkösdi utazás – AB-ART, 2011 - meseregény
6.  Cincogi fényre vár– AB-ART, 2014 - mese
7.  Szeretet a horizonton – AB-ART, 2015  - elmélkedések, jegyzetek
8.  Cincogi és cimborái – Korda Kiadó(Magyarország), 2016  - mese
9.  „Tetten ért“ kegyelem – Remény, 2018 – elmélkedések, válogatás a „Csendkóstoló” rovatcikkekből

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

   Ó, az a bizonyos asztalfiók! Titkokat rejt: tervekről, vágyakról, álmokról és kudarcokról regél. Írók, költők esetében pedig még izgalmasabb a kérdés…

   A szerzők maguk között ugyan azt szokták mondani, hogy rejtegetni kell a „gyereket”(tehát a félkész alkotást), és csupán akkor szerencsés róla szólni, ha az „ember világra” hozza, majd életképesen tudja őt útjára bocsátani. Nemigen szokás világgá kürtölni a készülő vagy épphogy befejezett alkotás hírét, amíg nem lezárt, kiadásra érett és megszerkesztett a szöveg. Ebben az ötletes rovatban a lap kérésére azonban vallomást teszek most én is.

   Az én „fiókomban” igen sokféle leírt és leírandó anyag lapul. Tele vagyok tervekkel, s folytonosan dolgozom ezek megvalósításán, csak egészség és lelkierő legyen hozzá.

   Kiadás alatt áll, s remélhetőleg még ebben az évben napvilágot lát az „Útjelző kavicsok”, ez lesz a tizedik könyvem. A cím még változhat, de a tartalom végleges. Eddigi könyveimhez mérve formabontó: nagyon rövid, kb. húsz soros gondolatokat tartalmaz, melyeket általam kedvelt versidézetekkel fűztem egybe, s így olyan lett, mint egy „üzenet-szőttes”. Azért fogtam szigorúan rövidre az írásokat, mert tapasztalatom szerint a mai olvasó szereti a tömörséget.

   Ugyanakkor az író időben mindig „előbbre” tart az olvasónál, hiszen egy-egy könyv megszületése az ötlettől a megjelenésig hosszabb folyamat. Miközben a nemrég napvilágot látott „Tetten ért” kegyelem című művem bemutatóira hívnak az olvasók, én már két kötettel odébb járok. Az említett könyvkiadási munkálatokkal párhuzamban jelenleg novellákat írok. Hogy ezek mikorra állnak össze kiadvánnyá, az a jövő titka. Az ihletet nem lehet sürgetni, s az alkotásokat mindig pihentetni, érlelni kell.

   Ezenkívül is számtalan közelebbi és távlati tervem van. Az eddig megjelent öt mesekönyvem sikerén felbuzdulva a meseírással sem szeretnék a jövőben felhagyni.

   Félbehagyott könyvet is rejt a számítógépem, de él a remény, hogy egyszer majd befejezem. Műfajánál fogva rendkívül időigényes, emiatt van egyelőre fiók-létre kárhoztatva.

   A Remény hetilapban két hetente megjelenő rovatom, a „Csendkóstoló” rendszeres publicisztikai munkát ad – a könyvek mellett ezeknek a rovatcikkeknek az írását sem szeretném feladni.

   Régóta dédelgetett vágyam, hogy a Cincogi-mesetrilógiám minőségi és művészi fordításban a szlovák kisgyermekekhez is eljuthasson. Ennek érdekében is minél előbb meg kell tennem a szükséges, folyamatot beindító lépéseket.

   Témám bőven akad, de a napi tanítás és egyéb kötelességek mellett sajnos kevés az alkotásra fordítható szabadidőm. Olykor túlozva fel is sóhajtok: egy időre lakatlan szigetre költöznék a termékeny csönd utáni vágyamban, ugyanis írni csak tömény magányban lehetséges. Összefoglalva: írok, írok… megint írok, éppen arról, ami foglalkoztat, s éppen úgy, ahogy önmagamból „tollvégre”, pontosabban a számítógépemre kívánkozik. Számomra örömet és erős belső ösztönző erőt jelent az olvasóim számtalan visszajelzése, a sok-sok író-olvasó találkozó vagy könyvbemutató, melyekre meghívnak – mindezért nagyon hálás vagyok és őszintén köszönöm.

   Színek

   Gondoltál-e már arra, milyen színű az életed? Vajon ha ecsetet ragadnál a kezedbe, s egyszerre csak egy festőművész tehetségével bírnál, milyen színeket vinnél fel a palettára, hogy megadd az életedről festett szimbolista vagy impresszionista kép alaptónusát?

   Valószínű, hogy sok-sok színre lelnél, mert életed a színek birodalma.

   Reggeleid szikrázó hófehér fényben úsznak, a délelőttjeid halványsárgák, a gondjaid súlyos-barnák. Az estéd narancsszínben pompázik, a várakozásod meg olyannyira feszülten riadt-kék, hogy felveheti a versenyt az acélszürkével…

   És ahogy eképpen tűnődsz léted „színességén”, megpróbálva a Kosztolányi-s aranyat és ibolyakéket, meg a többi „költői tintaszínt” is a napjaidba illeszteni, egyszerre felismered, hogy minden perc, minden sóhaj és fogalom éppen olyan színű, amilyennek látni szeretnéd…

   Olyasféle ez a színvilág, amilyennek onnan „belülről”, a lelki tájaidról látod. Amilyennek látni akarod. Lelked mozzanatait egy gondolatbeli vászonra vetíted, és úgy „áll össze” a kép, a megfestendő alkotás, hogy észre sem veszed: magadat loptad bele.

   Életed főművét apránként készíted. Megalkotod „léted akvarelljét”. Minden ecsetvonás előtt hosszasan töprengsz, mert nem vagy elégedett a kikevert színnel. Újabb tubus után nyúlsz… Közben egyre jobban elfárad a kezed… – a színek már lassan összefolynak. Egymásba olvadnak, s végül véletlenszerűen mosódik egybe színviláguk hangulata. Átlényegülnek, átformálják a napjaid. Másképp látsz általuk.

   Emlékszel még a gyermekkorod üde-zöldjére? Látod-e még lelki szemeddel az égbolt harsány-kékjét, amin úgy úsztak a bárányfelhők, mintha csak egy giccses tájképen díszelegtek volna? Holott valóságosan feszült ott föléd így az ég, akkortájt, amikor a játék hevében még számított, hogy te nyerj. Amikor még sírásra görbült a szád, ha más vitte el a pálmát. Olyankor az égbolt rikító kékje a gyors belső vihartól rögvest elsötétült…

   Ma már nem ilyen harsányak életed színei. A kudarc nem egyszerre sötétíti el léted egét, mert a lényegeden nem változtat. A siker sem kápráztat el, s nem hoz vakító fényeket… Színvilágodat a belső megbékélés szelídítette meg. Az érzelmeid túlfűtöttsége már a múlté, és a színeid „belülről” szépülnek. Lassankint szolid pasztellba váltanak…

   Fáj-e még a vörös kíméletlensége? Riaszt-e a jégcsap acélkékje? Idegesít, ha szemed elé a naiv-rózsaszín vagy a bárgyú-szürke vetődik? Örülsz-e még a vidám-narancsnak, és meghittséget sugall-e még számodra a téglaszín?

   Változásaid ezen mérheted le. Szembenézhetsz önmagad fejlődési útvonalával. Ha akarod, a színek tükröt tartanak eléd!

   A sokadik érettségi találkozóra a meghívót tervezve felismerted, hogy nem lehet már ugyanolyan zöldbe öltöztetni a betűket, mint a „zöld szalag” viselésének idején. Most más ez a zöld. Miként a gyermekkor üde-zöldje, úgy veszett ki perceidből a melledre tűzött zöld szalag színe is. Belevegyült immár a megélt tapasztalat arany-barnája, s így a kihívóan rikító színt, a „remény” jövőt provokáló, nehézségekkel dacolni kívánó színét belemosta az érés folyamatába.

   Milyen színű hát az életed?

   S míg az őszi levelek vagy a koratavasz sokszínűségét szemléled, lelked legmélyéből feltartóztathatatlanul tör fel a színek megfejtésének vágya.

   Kell, hogy legyen itt valamiféle titok! A Titok, ami „más színben” láttatja a világot, s ami forradalmian lényegíti értelmessé a földi dolgokat.

   Ha a titok-keresés útjára lépsz, előbb-utóbb rádöbbensz e szavak mélységére: „Újuljatok meg lélekben és érzéseitekben! Öltsétek magatokra az új embert…” (Ef 4, 23-24)

   Ez a belső megújulás festi át életedben a színeket.